168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-10-29 / 43. szám
■ Úgy hírlik, ön is több ízben életveszélybe került. Mi igaz e legendákból? - Valóban voltak forró pillanatok az életemben, megesett, hogy letartóztattak, hogy kiutasítottak, vagy hogy nem láttak szívesen, de azért európai útlevelem megóvott a nagyobb bajtól. Igaz, ez mindig csak utólag derült ki. - Azért könnyen elsült ott egy-egy fegyver akkoriban. Meg arra is volt példa elég, hogy valaki nyomtalanul eltűnjön. Ön - köztudomásúlag - nemcsak a hivatalos hatalommal ápolt kapcsolatokat, hanem a gerillákkal is. Che Guevara embereivel, például, Bolíviában, vagy a chilei ellenállókkal. Nem félt örökös veszélyben élni? - Ezt a munkát ott és akkor nem lehetett másképpen végezni, ha az ember információhoz akart jutni, minden oldallal kapcsolatot kellett tartania. Azért nem az volt a vágyam, hogy börtönben vagy tömegsírban végezzem. Szerencsére mindig akadtak jóakaróim, így ’67-ben Bolíviában, ’73-ban Chilében, később Argentínában időben megtudtam, hogy valami készül ellenem. El is tűntem azonnal. Nem tettem a fejem önként az oroszlán szájába. - Szerette ezt a munkát, ezt az életformát? - Hogyne, hiszen akkoriban egy kicsit hősnek látták azt is, aki gerillaháborúkról meg államcsínyekről tudósított, s én - fiatal emberként - hajlamos voltam eltúlozni saját jelentőségemet. Azt hittem, szavak révén sok minden megváltoztatható. Ma már, persze, szkeptikusabban tekintek egykori munkámra. - Hadd ne osztozzam szkepszisében - legalábbis, ami az újságírói munka egészét illeti: magam is e szakmát gyakorolván. Ön azonban sikerei csúcsán felhagyott vele. Miért? - Az ok prózai. Egy évtized múltán nemkívánatos személy lettem Dél-Amerikában. A ’76- os államcsíny után - melyet két hosszú cikkben Önök, magyarok, jellegzetesen köztes helyzetben vannak, mutattam be, olyan tényeket hozva nyilvánosságra, amelyeket hivatalosan csak tizennyolc év múlva ismertek be - mennem kellett Argentínából. Visszatértem hát Párizsba. A lapnál szerették volna, ha elmegyek Brazíliába, de a kintiek hosszú időn át nem adtak vízumot. Muszáj volt váltanom. Aga Khan, az akkori menekültügyi főbiztos hívott az ENSZ-be, dolgoztam mellette. Vállaltam. - Úgy tudom, a főbiztosság keretében dolgozók nem választhatják meg állomáshelyüket, csak tudomásul veszik, amit kijelöltek számukra. Ön örült vagy szomorkodott, amikor megtudta, hogy Budapestre kell jönnie? - Azért itt nemcsak a vakszerencse játszik szerepet, hanem az illető személye is, akit ide vagy oda kijelölnek. Ugyanis éppen ő látszik legalkalmasabbnak a feladat ellátására. Engem most erre a magyarországi munkára láttak megfelelőnek a feletteseim. Persze, kinevezésemhez kellett az is, hogy épp ez az állás üresedjék meg. ■ - Még nem felelt a kérdésemre. - Ha az ember maga választhatna, minden bizonnyal azt választaná, amit már ismer, mert azt biztosnak hiszi. Én szeretem, hogy ki vagyok téve a sorsnak, a szerencsének, mert így mindig új és új kihívásoknak kell megfelelnem. Eddig - visszamenőleg - nem bántam, hogy az életem úgy alakult, ahogy. ■ - Egyszóval? - Nincs ellenemre, hogy most kicsit kényelmesebb lett az életem. A megelőző két esztendőben jobbára „bőröndökben” éltem. - Úgy hallom, Magyarországon sem sikerült eddig teljesen kipakolnia: azok a bőröndök ma is ott állanak lakása közepén. - Bizonyára ez az igazi életformám. Persze, most is sokat utazom. Meg aztán az évek során elvesztettem az értékemet a családi és a társasági élet iránt. Két év alatt volt alkalma megismerni bennünket. Mi elég bizonytalanok vagyunk önmagunk megítélésében. Az egyik percben ezeregyszáz éves büszke európai birodalomnak látjuk magunkat, a másikban örökre lemaradt szegény balkáni országnak. És milyenek a magyarok ön szerint? - Önök, magyarok, jellegzetesen köztes helyzetben vannak. Ám - szokásuk szerint - csak egy irányba néznek. Most éppen nyugatra. Pedig talán javukra válna, ha arra is figyelnének, ami, mondjuk, délen vagy keleten történik. S az sem ártana, ha nem fognák fel túl tragikusan, túl végletesen, ami önökkel történik. Mert, bizony, erre is hajlamosak. ■ - Ne mondja! - Említettem már, hogy Közép-Ázsiából érkeztem ide, s Magyarországot fejlett, szervezett és stabil országnak találtam. - Megfelelő helyről kell jönni, ez lehet a kedvező megítélés alapja. - Az elmúlt hétvégét Bulgáriában töltöttem, több mint ötszáz kilométert autózva egy országban, amely számos jelét adta a dezorganizáltságnak, s még csak úton van az alulfejlettség felé. Mégis, útitársaim, egy bolgár férfi meg egy nő, végignevették a félezer kilométeres utat. - Könnyűszerrel találhat olyan magyar embereket is, akik e bolgár utat szintén nevetve tennék meg. De félretéve a tréfát: miért vigasztalna bennünket a mások baja? - Mert láthatnák, hogy nem olyan rossz a helyzetük, ahogyan hiszik és terjesztik magukról. És ez a tudat bizalommal tölthetné el önöket a jövőjüket illetően is. - Elterjedt nézet nálunk, hogy a Nyugatnak kutya kötelessége segítenie bennünket s „felhúzni” saját színvonalára, hisz neki is érdeke, hogy ne legyünk többé leszakadt, szegény rokon. Biztosnak annyi látszik, hogy a térség - s benne az önök országa - előbb-utóbb integrálódni fog az egységesülő Európába. Hogy ez pontosan mivel jár majd, még nem tudható. De attól mindenképp függ, hogy meg tud-e felelni a magyar ipar egy háromszázmilliós piac kihívásának. 1 1 A Nyugat nem egyetlen modellt kínál, hanem egy egész színskálát. 1 1 ■ - Egyszóval, jön az uniformizálódás... - Az egységesülés még nem jelent uniformizálódást. Annál kevésbé, mert ebbe az egységesülő Európába egyre nagyobb számban érkeznek - Afrikából, Ázsiából - mindenféle más náció tagjai, magukkal hozva szokásaikat, kultúrájukat, jelenlétükkel a szó szoros értelmében sokszínűvé varázsolva kontinensünket. Az európai embernek meg kell tanulnia majd e jelenséggel együtt élni. A franciák már tanulják erősen: utazzon csak a párizsi metrón, megérti, mire gondolok. ■ - És a szociális különbségek? - Magyarország úgy fogott hozzá a piacgazdaság építéséhez, hogy közben rendkívül gyorsan lebontotta maga alól a szociális hálót, sokan meggazdagodtak s még többen elszegényedtek. A gazdasági különbségek nagyobbak, mint korábban bárki képzelte volna. A magyar politikusok nem tudnak modellt adni, mert nem tudják, hogy az a kapitalista piacgazdaság, amely felé az ország törekszik, milyen is voltaképpen - vagyis milyennek kellene lennie. Megérkeztek Nyugatról a demokratikus választási és a piaci szabályok, de a polgári értelemben vett részvétel és a társadalmi folyamatok átláthatósága még hiányzik. A magyar politikusok egy része már azt is sokallja, ami eddig érkezett, féltve sajátos színeinket, egyfajta magyar fejlődési modellben, „harmadik út”-ban látva a helyes megoldást. Az utóbbi évtizedek fejlődése azt mutatja, hogy a Nyugat nem egyetlen modellt kínál, hanem egy egész színskálát, ahonnan tetszés szerint lehet választani: az államoknak, a nemzeteknek és az egyéneknek egyaránt. Speciális, külön utaknak azonban nem adnék sok esélyt. Nem azért, mert elvileg helytelen volna, hanem, mert a történelem könyörtelenebb annál, hogysem az ilyesfajta „harmadik utakat” tolerálná. Mindazonáltal a magyaroknak az uniformizáltságtól nem kell tartaniuk a következő évezredben sem. ■ MERRE MEGY MAGYARORSZÁG?