168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1996-08-06 / 31. szám

LEVÉLHULLÁL A miénktől eltérő véleményeket is közöljük, de nem adunk helyet olyan szélsőséges ész­revételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek, és szükségtelen konfrontációhoz vezethetnek. A leveleket általában rövidítve - az ilyenkor elkerülhetetlen javításokkal -, szerkesztett formában adjuk közre. Tisztelt Török Monika! Bizonyosan szittya mazochizmus okán, de hétről hétre elolvasom írásait. Legutóbbi „Utó­játék határok nélkül” című cikkéhez tenném hozzá szerény észrevételeim: 1. Minden nemzet történetében vannak fel­emelő és szégyellni való momentumok. Amikor Ön a magyar történelmet abból a portréján is megjelenített, ironikus és groteszk alulnézetből szemléli, nyilván arra utal, hogy ez a század Tria­nonnal, a világháborúkkal, forradalmakkal és ellenforradalmakkal, diktatúrákkal együtt a ma­gyarság számára olyan sikertörténet, amelyből túlzott önhittség és nemzeti büszkeség származ­hatna. Hogy ez velünk meg ne essék, szükség van arra, hogy a honfoglalást „bemozgatásnak”, a honszerzést „privatizációs visszaélésnek”, tör­ténetünket „fanzin”-nak lássuk. 2. A nemzeti gőgöt alighogy legyűrnénk, máris itt az újabb „lassú méreg”: olyan szittyák jelenléte, akiknek „nagyon nem tetszik a hon­foglaló ősmagyar hadakhoz csatlakozott három kabar törzs léte sem”. Ezek aztán azóta is kaba­­roznak, a kabarok meg a fütyülős barackot em­legetik a szittya kultúrával kapcsolatban. Lás­suk be, ez egy ilyen ország... 3. Az alulnézetet nagyon is világos matártáv­­lati „vízió” váltja fel a cikk végén: „a tökéletes miniatűr hasonmás”: dongának a legyek, kutya­ürülék, használt óvszer, csipszes zacskók. így látja a hazát a millecentenárium évében egy közéleti hetilap sikeres írástudója. És helyén­való itt emlékeznünk R. M. magyar írástudó­előd soraira, aki 1944 januárjában, üldöztetése és halála előtt nem térképnek, hanem szülőhazá­nak látta ugyanazt. 4. Végül még egy apróság: az a kifejezés, hogy „egy lapon említeni” konkrét, tipográfiai jelentéssel is bír. A másság tiszteletén edződött országlakók egy hányadát azért még bántja, ha annak a személynek a nevét, aki a zászlóikon és pénzeiken ezer éve szerepel, és akinek első kirá­lyuk az országot ajánlotta, a fentebb már idézett anyagcsere-végtermékekkel együtt említik. És ha már fohászkodnak hozzá, nagy kezdőbetűvel írják a nevét... Üdvözlettel: Cséfalvay Gyula építész Eger, Orgonás tér 44 Helyreigazítás Előző számunkban a Babits Mihályb­ól készített interjúba sajnálatos hiba került. A Jónás Könyvéből vett idézet helyesen így hangzik: „Rühelle a pró­­fétaságot." S­zabad Demokraták Szövetsége Tisztelt Szerkesztőség! Hetekkel ezelőtt olvastam a lapban Me­zei András Hujber-ügyben tett nyilatkoza­tát. Akkoriban nem volt időm utánanézni, mit is írtam neki közel két éve, amire most homályosan hivatkozik. Most előkerestem, mellékelem. Budapest, 1996. július 24. Üdvözlettel: Pető Iván Társaság A Keleti Piacokért Mezei András főtitkár Tisztelt Főtitkár úr! Levelét, melyben Hujber Ottó, a volt Szovjetunió adósságrendezése ügyében létrehozandó tárcaközi bizottság ve­zetőjévé történő kinevezése mellett érvel, megkaptam. Az, hogy az SZDSZ egyetért a prob­­ léma mihamarabbi rendezésével, mint azt egy korábbi levelemben is jeleztem, nem jelenti azt, hogy automatikusan egyetér­tünk Hujber Ottó kinevezésével. Hujber Ottó - mint Ön is írja - vállalko­zóként fejti ki aktív tevékenységét a volt Szovjetunióban. Ez a tevékenység - véle­ményünk szerint - összeegyeztethetetlen egy államigazgatási poszttal, egy tárca­közi bizottság vezetésével. A fentieknek megfelelően Soós Károly Attila, az ügyben is illetékes politikai ál­lamtitkár Népszabadságban tett nyilatko­zata (1994. október 10.) helyeselhető. Budapest, 1994. október 26. Üdvözlettel Pető Iván Tisztelt Szerkesztőség! Mellékelten megküldöm a nyugdíjemeléssel kapcsolatos levelem másolatát. Önökre bízom a döntést, hogy azt lapjukban közölni kívánják vagy nem. Kézdi László Kézdi László Magyar Országgyűlés Elnökének Gál Zoltán úrnak 1055 Budapest Kossuth tér 1/5. Tisztelt Elnök Úr! ígéretem betartva (Népszava, 1996. 06. 01.) a szégyenteljes, megalázó kolduskrajcárról, a 0,5%-os nyugdíjemelésről lemondok, és azt az ön által vezetett Országgyűlés rendelkezésére bocsátom azzal a céllal, hogy azt fordítsák a morális és szociális érzék hiányában szenvedő Honatyák nevelésére, ill. gyógyszeres kezelé­sére. Tisztában vagyok azzal, hogy ezért az össze­gért nagyon kevés gyógyszer kapható, tehát a gyógyítás elvégzésére nem elegendő, de mint ahogy az országnak nyugdíjasokra nincs szük­sége, csak „potyautasok az ország hajóján”, ugyanúgy nincs szükség a fenti hiányosságban szenvedő Honatyákra sem. Ők is ugyanolyan, az árral sodródó potyautasok! Tisztelettel: 1996. július 27-én Kézdi László nyugdíjas Tisztelt 168 Óra szerkesztősége! Lapjuk 1996. július 23-i számában jelent meg a „Haláltáncrend” című írásuk. Ehhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Meggyőződésem, hogy a halálbüntetés visszaállítása nem oldaná meg azt az alap­vető problémát, hogy a bűnözés oka a társa­dalmi tudat rendkívül alacsony foka. A meg­előzés pedig csak akkor lehet eredményes, ha a tudatformálás színhelyein - család, is­kola, egyház, katonaság, egyetem - a jelen­leginél lényegesen hatékonyabb munka folyna. A cikk szerint a valós életfogytiglan jobban szolgálná a társadalom védelmét, ám alkotmányjogi szempontból ez is aggályos, mert sérti az emberi méltóságot. Az áldozat méltóságát is garantálja az alkotmány. Talán nem a valóságtól elrugaszkodott az a feltéte­lezés, hogy az áldozat is szeretett volna to­vább élni, örülni, szeretni, de az emberi méltóság minden jogát élvező gyilkosok ezt nem nagyon akceptálták. Ezért azzal a meg­lepő javaslattal bátorkodom előállni, hogy tö­röljék el az életfogytiglani szabadságvesztést a magyar büntetőjogból és legyen helyette ki­zárólag határozott időtartamú szabadság­­vesztés. Legyen kiszabható 50-60 év is. Végül egy szerény kérést szeretnék meg­fogalmazni a jogalkotók felé: néha azért gon­doljanak azokra is, akiket védeni akarnak, és többet foglalkozzanak az áldozatok és a ta­núk védelmével, mert azt hiszem, nemcsak nekem van olyan érzésem, hogy az elkö­vetőkével sokkal jobban törődnek, mint a sértettekével. A demokráciában pedig leg­alább az 50% elvárható lenne. Tisztelettel: Varga József Kőszeg

Next