168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-08-06 / 31. szám
LEVÉLHULLÁL A miénktől eltérő véleményeket is közöljük, de nem adunk helyet olyan szélsőséges észrevételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek, és szükségtelen konfrontációhoz vezethetnek. A leveleket általában rövidítve - az ilyenkor elkerülhetetlen javításokkal -, szerkesztett formában adjuk közre. Tisztelt Török Monika! Bizonyosan szittya mazochizmus okán, de hétről hétre elolvasom írásait. Legutóbbi „Utójáték határok nélkül” című cikkéhez tenném hozzá szerény észrevételeim: 1. Minden nemzet történetében vannak felemelő és szégyellni való momentumok. Amikor Ön a magyar történelmet abból a portréján is megjelenített, ironikus és groteszk alulnézetből szemléli, nyilván arra utal, hogy ez a század Trianonnal, a világháborúkkal, forradalmakkal és ellenforradalmakkal, diktatúrákkal együtt a magyarság számára olyan sikertörténet, amelyből túlzott önhittség és nemzeti büszkeség származhatna. Hogy ez velünk meg ne essék, szükség van arra, hogy a honfoglalást „bemozgatásnak”, a honszerzést „privatizációs visszaélésnek”, történetünket „fanzin”-nak lássuk. 2. A nemzeti gőgöt alighogy legyűrnénk, máris itt az újabb „lassú méreg”: olyan szittyák jelenléte, akiknek „nagyon nem tetszik a honfoglaló ősmagyar hadakhoz csatlakozott három kabar törzs léte sem”. Ezek aztán azóta is kabaroznak, a kabarok meg a fütyülős barackot emlegetik a szittya kultúrával kapcsolatban. Lássuk be, ez egy ilyen ország... 3. Az alulnézetet nagyon is világos matártávlati „vízió” váltja fel a cikk végén: „a tökéletes miniatűr hasonmás”: dongának a legyek, kutyaürülék, használt óvszer, csipszes zacskók. így látja a hazát a millecentenárium évében egy közéleti hetilap sikeres írástudója. És helyénvaló itt emlékeznünk R. M. magyar írástudóelőd soraira, aki 1944 januárjában, üldöztetése és halála előtt nem térképnek, hanem szülőhazának látta ugyanazt. 4. Végül még egy apróság: az a kifejezés, hogy „egy lapon említeni” konkrét, tipográfiai jelentéssel is bír. A másság tiszteletén edződött országlakók egy hányadát azért még bántja, ha annak a személynek a nevét, aki a zászlóikon és pénzeiken ezer éve szerepel, és akinek első királyuk az országot ajánlotta, a fentebb már idézett anyagcsere-végtermékekkel együtt említik. És ha már fohászkodnak hozzá, nagy kezdőbetűvel írják a nevét... Üdvözlettel: Cséfalvay Gyula építész Eger, Orgonás tér 44 Helyreigazítás Előző számunkban a Babits Mihályból készített interjúba sajnálatos hiba került. A Jónás Könyvéből vett idézet helyesen így hangzik: „Rühelle a prófétaságot." Szabad Demokraták Szövetsége Tisztelt Szerkesztőség! Hetekkel ezelőtt olvastam a lapban Mezei András Hujber-ügyben tett nyilatkozatát. Akkoriban nem volt időm utánanézni, mit is írtam neki közel két éve, amire most homályosan hivatkozik. Most előkerestem, mellékelem. Budapest, 1996. július 24. Üdvözlettel: Pető Iván Társaság A Keleti Piacokért Mezei András főtitkár Tisztelt Főtitkár úr! Levelét, melyben Hujber Ottó, a volt Szovjetunió adósságrendezése ügyében létrehozandó tárcaközi bizottság vezetőjévé történő kinevezése mellett érvel, megkaptam. Az, hogy az SZDSZ egyetért a prob léma mihamarabbi rendezésével, mint azt egy korábbi levelemben is jeleztem, nem jelenti azt, hogy automatikusan egyetértünk Hujber Ottó kinevezésével. Hujber Ottó - mint Ön is írja - vállalkozóként fejti ki aktív tevékenységét a volt Szovjetunióban. Ez a tevékenység - véleményünk szerint - összeegyeztethetetlen egy államigazgatási poszttal, egy tárcaközi bizottság vezetésével. A fentieknek megfelelően Soós Károly Attila, az ügyben is illetékes politikai államtitkár Népszabadságban tett nyilatkozata (1994. október 10.) helyeselhető. Budapest, 1994. október 26. Üdvözlettel Pető Iván Tisztelt Szerkesztőség! Mellékelten megküldöm a nyugdíjemeléssel kapcsolatos levelem másolatát. Önökre bízom a döntést, hogy azt lapjukban közölni kívánják vagy nem. Kézdi László Kézdi László Magyar Országgyűlés Elnökének Gál Zoltán úrnak 1055 Budapest Kossuth tér 1/5. Tisztelt Elnök Úr! ígéretem betartva (Népszava, 1996. 06. 01.) a szégyenteljes, megalázó kolduskrajcárról, a 0,5%-os nyugdíjemelésről lemondok, és azt az ön által vezetett Országgyűlés rendelkezésére bocsátom azzal a céllal, hogy azt fordítsák a morális és szociális érzék hiányában szenvedő Honatyák nevelésére, ill. gyógyszeres kezelésére. Tisztában vagyok azzal, hogy ezért az összegért nagyon kevés gyógyszer kapható, tehát a gyógyítás elvégzésére nem elegendő, de mint ahogy az országnak nyugdíjasokra nincs szüksége, csak „potyautasok az ország hajóján”, ugyanúgy nincs szükség a fenti hiányosságban szenvedő Honatyákra sem. Ők is ugyanolyan, az árral sodródó potyautasok! Tisztelettel: 1996. július 27-én Kézdi László nyugdíjas Tisztelt 168 Óra szerkesztősége! Lapjuk 1996. július 23-i számában jelent meg a „Haláltáncrend” című írásuk. Ehhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Meggyőződésem, hogy a halálbüntetés visszaállítása nem oldaná meg azt az alapvető problémát, hogy a bűnözés oka a társadalmi tudat rendkívül alacsony foka. A megelőzés pedig csak akkor lehet eredményes, ha a tudatformálás színhelyein - család, iskola, egyház, katonaság, egyetem - a jelenleginél lényegesen hatékonyabb munka folyna. A cikk szerint a valós életfogytiglan jobban szolgálná a társadalom védelmét, ám alkotmányjogi szempontból ez is aggályos, mert sérti az emberi méltóságot. Az áldozat méltóságát is garantálja az alkotmány. Talán nem a valóságtól elrugaszkodott az a feltételezés, hogy az áldozat is szeretett volna tovább élni, örülni, szeretni, de az emberi méltóság minden jogát élvező gyilkosok ezt nem nagyon akceptálták. Ezért azzal a meglepő javaslattal bátorkodom előállni, hogy töröljék el az életfogytiglani szabadságvesztést a magyar büntetőjogból és legyen helyette kizárólag határozott időtartamú szabadságvesztés. Legyen kiszabható 50-60 év is. Végül egy szerény kérést szeretnék megfogalmazni a jogalkotók felé: néha azért gondoljanak azokra is, akiket védeni akarnak, és többet foglalkozzanak az áldozatok és a tanúk védelmével, mert azt hiszem, nemcsak nekem van olyan érzésem, hogy az elkövetőkével sokkal jobban törődnek, mint a sértettekével. A demokráciában pedig legalább az 50% elvárható lenne. Tisztelettel: Varga József Kőszeg