168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-11-12 / 45. szám
A direktor úr kollégák elfogadtak - itt ragadtam, ezen a pályán. De azért még dédelgetek írói terveket is, tele van az íróasztalom darabötletekkel, regénykezdeményekkel, ilyesmivel. Sőt ha azt kérdezné, mit tartok pályám csúcsának... ■ Hadd kérdezzem meg, közbevetőleg, mit tart pályája csúcsának? -...akkor a fordításaimra lennék legbüszkébb: a Hoffmann meséire meg a Kabaréra. - Kívánom, legyen ereje befejezni a többi írásművét is. De most menjünk vissza a főiskolára. ’49-től ’53-ig járt oda. Hogyan emlékszik azokra az évekre? - Vegyesen. Egyfelől megtűrt figura voltam, kispolgári származással - apám orvos volt -, gyanús szokásokkal és humorral. Gyakran kaptam mindenféle megrovásokat. De a szakmai rész rendben volt. Szerettem az iskola hangulatát is, a lelkesedést is. Úgyhogy, mint az egyik legjobb rendezőtanoncnak, javasolták, jelentkeztem a pártba. De aztán nem vettek fel, nem voltam elég vonalas. ■ Emlékszik, kikkel járt együtt? — Kazimirral, Kazánnal, Lovas Edittel, Marton Frigyessel, Radványi Sándorral, Laczkó Tóth Péterrel, Kovács Gedeonnal: mindegyikük külön sors, külön regény. - E névsor ismeretében ma is büszke lehet rá, hogy amikor végzett, állást kapott Pesten és tanársegédként benn maradt a főiskolán. - Ezt három embernek köszönhetem. Az egyik Oláh Gusztáv, aki harmadéves koromban tanított szcenikára, megkedvelt, s ide hozott az operába rendezőnek... ! -Akkor járt ebben az igazgatói szobában először? - Igen, Tóth Aladár volt a direktor, ő is ennél az asztalnál ült, ahol most én. H - S a többi mentor? — Nádasdy Kálmán és Gáspár Margit. Előbbinek tanársegédje lettem a főiskolán, utóbbinak rendezője az operett színházban. Megint szerencsém volt: mindkét helyre kerestek egy fiatal embert, és rám esett a választás. S így aztán huszonkét évesen megrendezhette a Csárdáskirálynőt, azt a legendás előadást, amely máig minden rekordot tart - ment vagy ezervalahányszor s amellyel ön is egy csapásra befutott. - Tudja, nekem az életem során egypárszor sikerült beletalálnom a kör közepébe. Mindig úgy, hogy a dolog a levegőben lógott, s én tudtam napvilágra hozni. Egyébként az operettműfajról mindig is az volt a véleményem, hogy ironikusan, játékosan, egy kicsit pimaszul kell közelíteni hozzá, szakítani a sablonokkal, akkor adja ki valamennyi színét. így történt ezzel a darabbal is, melyet a korban túl merésznek, túl újítónak tartottak. Az egyik kritikus, Mátrai Betegh Béla a bukását jósolta, és másokban is nagy volt a felháborodás. Ennyit a modernizmus relativitásáról. - Viszont a közönség kedvelte, a politika meg dédelgette. Ön megkapta első művészeti díját és lakását, aztán pedig másfél évtizeden át minden nagy külföldi politikusnak kötelező programja volt a Csárdáskirálynő. - Lassabban ezzel a dédelgetéssel. Rákosi korántsem volt elragadtatva tőle, egyszer nézte meg, akkor is kifakadt: „Mit fogok én mondani az újpesti melósoknak, hogy itt az ő pénzükért mindenféle grófokat mutogatnak!” A darab azért maradhatott, mert az idelátogató szovjet politikusok viszont éltek-haltak érte. Náluk az operett nemzeti műfaj lett, másképpen kezelték, mint mi. - Mondja, hogy tudott egy tejfölösszájú kezdő instruálni egy Felekit, egy Németh Marikát, egy Honthyt, egy - bocsánat: két Latabárt? - Sosem volt problémám a színészekkel. Azt hiszem, azért, mert szeretem őket, s ők is érzik ezt. Idősek, fiatalok egyaránt. Mindig fontosnak tartom, hogy a színházban az emberek jól érezzék magukat. A nézők is, meg a színészek is. Nem szeretem a vérrel és verejtékkel született műveket; azt szeretem, ha a darab megszületési folyamata is örömmel jár. Nem azért csinálok színházat, hogy szenvedjek. S minthogy ezt a színészek látják, szívesen dolgoznak velem. - Álljunk meg az életrajzban egy pillanatra ötvenhatnál. Az operett színházban - tudjuk - állt a bál, Gáspár Margitot csak a vezető színészek kiállása mentette meg. Ön hol, hogyan töltötte ezeket a napokat? - Huszonharmadikán este - ez ma már színháztörténeti legenda - a Mágnás Miska ment: a harmadik felvonásban elsül egy puska, mire az egyik díszletezőnek le kell dobnia a zsinórpadlásról egy libát. Ebben az előadásban a madarat már a második felvonás közepén lelőtték: behallatszott ugyanis a puskaropogás az utcáról, s az emberünk azt hitte, az ő ideje jött el. Ezt az estét én is a színházban töltöttem, aztán másnaptól - egy ostoba véletlen folytán - majd két hétig az ágyat nyomtam. Egy fogorvos eltörte az egyik fogamat, feldagadt az arcom, ki se mozdulhattam. Lehet, hogy ismét szerencsém volt. - Novemberre aztán felgyógyult. Nem gondolt arra, hogy emigráljon? - De. Ki is mentem Franciaországba, próbálkoztam a színházak környékén. Aztán hazajöttem. ■ - Mert? - Főleg anyám miatt. Egyedül élt, hiányzott. S így aztán a Folies Bergeres helyett a Petőfi Színház következett. És a legnagyobb bukás, a Mélyvíz, amelyről a legenda azt tartja, döbbenetesen merész volt. Nagy balhé lett belőle, pestiesen szólva, de ön mégis megúszta. Azt mondják, azért, mert már akkor jó kapcsolatai voltak a politikával. A kérdés legyen ez: mennyi igaz abból, hogy ön politikai védettségének köszönhetően rendezhetett olyan szókimondó darabokat, mint például a Szent - Az utóbbi két előadásra ez érvényes, a Mélyvízre nem, abba személyesen is belebuktam, az Esti Hírlap szabályos feljelentést írt ellenem. Mennem is kellett a színházból. - A kérdés első részére még nem válaszolt. - Bizonyos politikusokkal valóban jó viszonyban voltam. Aczél György például kifejezetten kedvelt, ez mentette meg a Johannát is meg a Don Juant is. Csak, tudja, mindennek két oldala van. Ha ezeket a darabokat egy alternatív rendező csinálja meg úgy, ahogy én, attól zeng az ég, így meg mindenki csak a vállát vonogatta, persze a Szinetárnak könnyű. És valóban... ! - Miért, ön pontosan tudta, meddig mehet el? Előzőleg konzultált a politikusokkal? - Dehogy. Rengeteg konfliktusom is volt. Az Egy szerelem három éjszakáját nem akarták engedélyezni. Aczél felhívott, hogy ezt közölje, én megmondtam neki, hogy írásban kérem a betiltást, különben elkezdem a próbákat. Két óra múlva ismét felhívott, s kérte, menjek fel hozzá. Hajnalig győzködtük aztán Vas Istvánnal. Ma is megvan a kötet, benne Vas dedikációja: „Egy felejthetetlen éjszaka emlékére”. Az utókor majd találgathat. - Volt abban Aczélnak szerepe, hogy ön a hatvanas évek elején a Magyar Televízióhoz került? - Semmi. Ezt Szirmai találta ki. El akartak zavarni a színházból, a tévé akkor csöndes elfekvőnek látszott. - De ott is szerencséje volt. A tévé közben nagyhatalom lett, s ön is megvalósíthatta álmait. - Tudniillik megláttam benne azt a nagy népszínházat, amivé aztán vált is. Milliós közönségnek játszhattunk, jobbnál jobb darabokat. Klasszikusokat, újakat. S kedvemre küzdhettem a bárgyúság meg a sznobság ellen, ezeket ugyanis ki nem állhatom. Arra voltam a legbüszkébb, hogy az én tévém a kulturális része, tudniillik nem olyan, mint egy igazi tévé. ■ - Miért, milyen az igazi tévé? - Két durva szórakoztatás között egy kis agresszív politizálás. I - Manapság is lehetne önnek tetsző televíziózást művelni? - Hiszek benne, hogy igen. A közszolgálati tévének épp ebben volna az egyetlen sansza: a különbözésében. Ha van tíz tévé, s abból kilenc egyforma, de az egyikben megszólal valami értékes, talán odafigyelnek rá az emberek. - Azt mondják önről, hogy mindig kiegyensúlyozott, sosem emeli föl a hangját, nyugodt, derűs és életszerető. - Tudja, én a Bérkocsis utcában nőttem föl, s egy életre megutáltam a gangstílust, az ordítozást, a drámázást. Ha tehettem, olyan színészeket választottam, akikre nyugodt hangon is lehet hatni. Nem szeretem a vízen járókat. - Kíváncsi vagyok, hogy lehet ezzel az életszemlélettel vezetni a mai Operaházat... - Ezt a műfajt szeretem, nem az igazgatást. Korábban már kétszer megkínáltak az igazgatói poszttal, de eddig elhárítottam. - Harmadikra csak elfogadta. - El. Pedig ez egy rossz állás. Operadirektorként csak bukni lehet, Karajantól Maazelig mindenki belebukott már. De mit csináljak, szeretem ezt a házat. ■ 1 A Csárdáskirálynő forgatásán, Latinovits Zoltánnal 34