168óra, 1997. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-17 / 24. szám

oly folttalanul éri tisztességét Kiss Ferenc Szí­nészkamarájának és sokkal kisebb színészek Színházművészeti Szövetségének stréberi tüle­kedésében? A tolakodók rohamában sem csú­szott félre a nyakkendője. Egymást licitálva túl­­óbogatók között sem zökkent ki angolos hideg­véréből. A Rosenberg-perről gyorsírt drámában (Hűség) Tolnay Klári (Ethel) és Tímár József (Julian Rosenberg) mellett elegáns amerikai Lu­ciferként volt csábító hatalom és rontó rosszin­dulat, szerepe szerint. Megvalósításában azon­ban nem kevésbé előkelő arbiter elegantiae, mint egy történelmi cezúrával utóbb doktor Al­­fieri, a Pillantás a hídról ügyvéd-narrátora. Oly jellemzően, a végzettragédia bekövetkeztekor rezignált távoltartással lezárta az ügyet Arthur Miller egyenesen személyiségére szabott szavai­val: „...emlékét némi nyugtalansággal gyászo­lom!” Megrendültségét jól nevelt paragrafusok fegyelmébe zárta. A színjáték célja - amint azt költőien bölcs mindentudással megfogalmazta egy angol szín­házértő -, hogy felmutassa a század testének tu­lajdon alakját és lenyomatát. Uray és Soós színészetéből kiolvasható a ho­ni társadalom magántörténelme. A balmazújvá­rosi tanyasi pórfiú mosolya beragyogja a gróf Károlyi Mihály és a Nagy Imre vezérelte föld­osztást. A színészi ösztönök mélyéből fölfutó fénnyel igazolta a történelmi változást. Utóbb ugyanez a mosoly fedte le a szándékok félresik­­lottságát. Uray feszes illeme, megrendíthetetlen előkelősége időtlen erkölcsi megtámadhatatlan­­ságot sugárzott. Én a borsón is elegáns vagyok! - hirdette. Parasztpendantja pedig a mindazonáltali derűlátás metakommunikációs szónoka volt. Messziről tekintve: semmi sem áll távolabb egymástól, mint Uray Tivadar dacos sérthetet­lensége és Soós Imre fogait csillogtató szociális jókedve. Látszólag ellenlábasok. Kulturális bü­rokraták aduként használták mindkettejüket, de nem nyertek velük, és nem nyerték meg őket. Az úri és a paraszti színész kiegészítően megfért egyazon társulatban, a Madáchban. Nem voltak versengő ellenségek, hanem komplementer ma­gatartások megtestesítői. Az önmagát megőrző ember történelmének két fejezete. Uray eleganciáját államosították. Soós mosolyát fölparcellázták volna, ha en­gedi. Urayra kiosztották színházban-filmen az osz­tályellenséget. Soós Imre hősi halottja lett fölfedeztetésének és a szocialista közösségnek, Uray Tivadar hősi élője. Török Monika APASÁG I. Van egy ismerősöm, ránézésre nyolca­dik kerületi gengszter, esetleg maffiózó, talán a kettő ügyes elegye, mindenesetre jól adja, úgyhogy mindenképp tessenek átmenni az utca túloldalára, ha éjjel szembejönne. Nem, nem azért, mert kést feszít a torkunknak. Ennél sokkal rossz­abbat tehet, ha nem figyelünk. Bőszen kommunikálni kezd ugyanis, ahhoz na­gyon ért, akkora a szókincse meg az is­meretanyaga, hogy igen komoly elzárkó­­zási tapasztalatunknak kell lennie ahhoz, hogy ne maradjunk ott leesett állat. És még ez sem lenne önmagában nagy baj, csakhogy akkor előbb-utóbb azt is el fogja mondani, hogy volt ám neki szép családja, olyan igazi, romantikus szerel­mi házasság, güri a lakásért. Aztán jött a két fiúgyerek, az egyik például imádta eksztatikusan markolászni a szappant, azt dörmögve közben, hogy mataka, ma­­taka, mataka. Na és a másik. Hát az min­den éjjel megjelent a szülei hálószobájá­ban, kócosan és álmosan, onnan lehetett tudni, hogy ő jön és nem a másik, mert olyan rózsaszín hangja volt a talpának. Aztán az asszony egy szép nap összecso­magolt és elment megvalósítani önma­gát. A nyolcadik kerületi vérmacsó pedig megtanult főzni, mosni, leckét ellenőriz­ni, túlélni a saját pszeudokruppjait és ciklikus infarktusait, nem feleségül venni senkit a nagy­­ után, mert az nem ér, ki­próbálni az építésvezetőségtől az újság­kihordáson át a munkanélküli-segélyig mindent, amit lehet. És most nem azért mondja, mert pa­naszkodni akar, csak olyan jó végre vala­kinek belekiabálni az arcába ezt, és most kü­lönben is siet, mert an­nak a büdös kölyöknek már rég otthon kéne lennie, persze nincs, hát lejött kicsit körülnézni, mégis hol lehet. De csak kerüljön a szeme elé. II. A mi házunk nincs túlságosan elha­gyatott helyen, de ha a családfő — vagy ki — sokáig távol van, nagyon csendes tud lenni. Különösen éjszakánként, amikor minden mese le lett tudva min­den gyereknek külön, mackók, rongyik, cumik elvágólag, csak a fejre állított edényekről csepeg a víz, de már ez sem zavarja a tévéadást, mert annak rég vé­ge. Szóval, akkor eszébe jut az ember lányának, hogy le kéne vágni a füvet. Lecsavarozni a csillárt, mert kínos az évtizedes légypiszok. Ja, és szervizbe vinni az autót. Ez mind férfimunka, még a feministák is beláthatják. És akkor a nagy csöndben rárímel a gyerek: anyu­­uuu, mikor jön haza az apu? Persze gyorsan megnyugszik. Az ember lánya meg hallgathatja még sokáig a semmit. A sötét szobába közben belopóznak azok a pimasz felnőttrettegések, akik egyébként ugyanúgy az ágy alatt és a szekrényben laknak és szürkészöldek, de csak akkor, ha már nem ég a villany. Szégyen ide, pedagógia oda, kell egy kis világosság ilyenkor, hogy legalább a rémek fele visszavonulót fújjon. És mégis, az ember lányának összeszo­rítja a torkát valami vacak, és ő is elkezd nyüszíteni, hogy tényleg, apu, hol vagy. Egyetlen igaz megoldásként ilyen­kor be kell vackolni a kölykök közé a szuszogó halomba és gyorsan megbo­csátani nekik az aznapit, mert lehet, hogy az ő apjuk meleg, száraz tenyere ugyanúgy, egy csapásra rendbe teszi nekik ezt a rosszul kitalált világot, mint valamikor az enyém. Mert lehetnek ugyan jobbnál jobb tenyerek, hegyekben és párosával, de olyan igazi, jó apaszagút úgysem ta­lálni sehol, soha töb­­ bet.­ 37

Next