168óra, 1997. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-17 / 24. szám
oly folttalanul éri tisztességét Kiss Ferenc Színészkamarájának és sokkal kisebb színészek Színházművészeti Szövetségének stréberi tülekedésében? A tolakodók rohamában sem csúszott félre a nyakkendője. Egymást licitálva túlóbogatók között sem zökkent ki angolos hidegvéréből. A Rosenberg-perről gyorsírt drámában (Hűség) Tolnay Klári (Ethel) és Tímár József (Julian Rosenberg) mellett elegáns amerikai Luciferként volt csábító hatalom és rontó rosszindulat, szerepe szerint. Megvalósításában azonban nem kevésbé előkelő arbiter elegantiae, mint egy történelmi cezúrával utóbb doktor Alfieri, a Pillantás a hídról ügyvéd-narrátora. Oly jellemzően, a végzettragédia bekövetkeztekor rezignált távoltartással lezárta az ügyet Arthur Miller egyenesen személyiségére szabott szavaival: „...emlékét némi nyugtalansággal gyászolom!” Megrendültségét jól nevelt paragrafusok fegyelmébe zárta. A színjáték célja - amint azt költőien bölcs mindentudással megfogalmazta egy angol színházértő -, hogy felmutassa a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. Uray és Soós színészetéből kiolvasható a honi társadalom magántörténelme. A balmazújvárosi tanyasi pórfiú mosolya beragyogja a gróf Károlyi Mihály és a Nagy Imre vezérelte földosztást. A színészi ösztönök mélyéből fölfutó fénnyel igazolta a történelmi változást. Utóbb ugyanez a mosoly fedte le a szándékok félresiklottságát. Uray feszes illeme, megrendíthetetlen előkelősége időtlen erkölcsi megtámadhatatlanságot sugárzott. Én a borsón is elegáns vagyok! - hirdette. Parasztpendantja pedig a mindazonáltali derűlátás metakommunikációs szónoka volt. Messziről tekintve: semmi sem áll távolabb egymástól, mint Uray Tivadar dacos sérthetetlensége és Soós Imre fogait csillogtató szociális jókedve. Látszólag ellenlábasok. Kulturális bürokraták aduként használták mindkettejüket, de nem nyertek velük, és nem nyerték meg őket. Az úri és a paraszti színész kiegészítően megfért egyazon társulatban, a Madáchban. Nem voltak versengő ellenségek, hanem komplementer magatartások megtestesítői. Az önmagát megőrző ember történelmének két fejezete. Uray eleganciáját államosították. Soós mosolyát fölparcellázták volna, ha engedi. Urayra kiosztották színházban-filmen az osztályellenséget. Soós Imre hősi halottja lett fölfedeztetésének és a szocialista közösségnek, Uray Tivadar hősi élője. Török Monika APASÁG I. Van egy ismerősöm, ránézésre nyolcadik kerületi gengszter, esetleg maffiózó, talán a kettő ügyes elegye, mindenesetre jól adja, úgyhogy mindenképp tessenek átmenni az utca túloldalára, ha éjjel szembejönne. Nem, nem azért, mert kést feszít a torkunknak. Ennél sokkal rosszabbat tehet, ha nem figyelünk. Bőszen kommunikálni kezd ugyanis, ahhoz nagyon ért, akkora a szókincse meg az ismeretanyaga, hogy igen komoly elzárkózási tapasztalatunknak kell lennie ahhoz, hogy ne maradjunk ott leesett állat. És még ez sem lenne önmagában nagy baj, csakhogy akkor előbb-utóbb azt is el fogja mondani, hogy volt ám neki szép családja, olyan igazi, romantikus szerelmi házasság, güri a lakásért. Aztán jött a két fiúgyerek, az egyik például imádta eksztatikusan markolászni a szappant, azt dörmögve közben, hogy mataka, mataka, mataka. Na és a másik. Hát az minden éjjel megjelent a szülei hálószobájában, kócosan és álmosan, onnan lehetett tudni, hogy ő jön és nem a másik, mert olyan rózsaszín hangja volt a talpának. Aztán az asszony egy szép nap összecsomagolt és elment megvalósítani önmagát. A nyolcadik kerületi vérmacsó pedig megtanult főzni, mosni, leckét ellenőrizni, túlélni a saját pszeudokruppjait és ciklikus infarktusait, nem feleségül venni senkit a nagy után, mert az nem ér, kipróbálni az építésvezetőségtől az újságkihordáson át a munkanélküli-segélyig mindent, amit lehet. És most nem azért mondja, mert panaszkodni akar, csak olyan jó végre valakinek belekiabálni az arcába ezt, és most különben is siet, mert annak a büdös kölyöknek már rég otthon kéne lennie, persze nincs, hát lejött kicsit körülnézni, mégis hol lehet. De csak kerüljön a szeme elé. II. A mi házunk nincs túlságosan elhagyatott helyen, de ha a családfő — vagy ki — sokáig távol van, nagyon csendes tud lenni. Különösen éjszakánként, amikor minden mese le lett tudva minden gyereknek külön, mackók, rongyik, cumik elvágólag, csak a fejre állított edényekről csepeg a víz, de már ez sem zavarja a tévéadást, mert annak rég vége. Szóval, akkor eszébe jut az ember lányának, hogy le kéne vágni a füvet. Lecsavarozni a csillárt, mert kínos az évtizedes légypiszok. Ja, és szervizbe vinni az autót. Ez mind férfimunka, még a feministák is beláthatják. És akkor a nagy csöndben rárímel a gyerek: anyuuuu, mikor jön haza az apu? Persze gyorsan megnyugszik. Az ember lánya meg hallgathatja még sokáig a semmit. A sötét szobába közben belopóznak azok a pimasz felnőttrettegések, akik egyébként ugyanúgy az ágy alatt és a szekrényben laknak és szürkészöldek, de csak akkor, ha már nem ég a villany. Szégyen ide, pedagógia oda, kell egy kis világosság ilyenkor, hogy legalább a rémek fele visszavonulót fújjon. És mégis, az ember lányának összeszorítja a torkát valami vacak, és ő is elkezd nyüszíteni, hogy tényleg, apu, hol vagy. Egyetlen igaz megoldásként ilyenkor be kell vackolni a kölykök közé a szuszogó halomba és gyorsan megbocsátani nekik az aznapit, mert lehet, hogy az ő apjuk meleg, száraz tenyere ugyanúgy, egy csapásra rendbe teszi nekik ezt a rosszul kitalált világot, mint valamikor az enyém. Mert lehetnek ugyan jobbnál jobb tenyerek, hegyekben és párosával, de olyan igazi, jó apaszagút úgysem találni sehol, soha töb bet. 37