168óra, 1998. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-27 / 4. szám
Tessék, nézzük csak meg, mi volna, ha a nőt, mint lényt egyszerűen kivonnánk. Mondjuk a világból. Nézzük csak meg, mi maradna utána. Meg belőle. Látható, megfogható dolgok. Tárgyak, természetesen. A fizikai burok kellékei. Egy-egy árválkodó hajkefe a budoár polcán. Egy félretaposott papucs a hálóban. A tisztára mosogatott evőeszközök. A kamrában befőttek. A varrógépen félig befejezett szoknya. A cumisüvegben kihűlő felestes. Árválkodó pesszárium, félredobott melltartó. Egy retikülben hordható tükör. Használt rúzs. Ilyesfajta gondolatkísérletet végeztek el a Nemzeti Múzeumban, Női sorsok a XX. században címmel. S aki igazán értő szemmel nézi végig a három terem rekvizitumait, rájön, hogy csupán a női kellékek változtak világháborútól világháborúig, a rádió feltalálásától a műanyag szatyor térhódításáig, mídertől miniig. A nő ugyanaz maradt. Mert lehet - sőt, kell is végre - összeszedni ezeket a rekvizítumokat. Hajlamosak vagyunk magunkat afféle statisztériának, kulisszának tudni. Önálló világ nélkül. Magától értetődőnek tekintjük, hogy nem focizhatunk az iskola udvarán. Karácsonyra nem kapunk kisvonatot. Később, belehúzván a serdülésbe, nem mehetünk minden időpillanatban a strandra. Tudomásul vesszük, hogy egyes főiskolákon nem nőnek, hanem hülyének néznek. Ritkán lehet belőlünk mozdonyvezető. Munkába álláskor eszünkbe sem jut, hogy, horribile dictu, kaphatnánk akkora fizetést, mint a férfiak. Hófehér menyasszonyi ruhákról álmodozunk, és egyetlen vágyunk, hogy bájos Irén keresztnevünket végre Imrénére cserélhessük. A gyerekért nekünk kell menni munka után. Nekünk kell belehímezni a monogramját a holmijába, nekünk kell zokogni az évzáróin. Megöregedvén pedig természetes, ha őszülő hajunkat decens kis kontyban hordjuk a sötét ruhánkhoz. Az ujjaink csúfosak lesznek a mosogatástól. S az is természetes, hogy évtizedekkel túléljük a párunkat, azt a viszonyítási pontot, amelyhez képest éltünk. Érdemes végignézni a kiállítást. Eltűnődni a mindennapos tárgyainkon. Anyánk tárgyain. Nagyanyánkéin. Aztán gondoljuk bele őket is. Mert hiába a gondos gyűjtés, hiányzik egy szarkalábas mosoly, egy legyintés, egy mozdulat a hajon. Hiányzik nagyanyánk nevetése, aggodalma, hiányzik az illata, hiányzik a gondossága, ahogy a haldokló nagypapa arca fölül kötényével hajtotta el a legyeket. Hiányzik nagymama. De a köténye megvan. Belehajtogatva az emléke is. Az 1916 június havában BETILTOTT FEMINISTA KONGRESSZUSON ELNEM MONDOTT Török Monika