168óra, 1998. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-27 / 4. szám

T­essék, nézzük csak meg, mi volna, ha a nőt, mint lényt egyszerűen kivon­nánk. Mondjuk a világ­ból. Nézzük csak meg, mi maradna utána. Meg belőle. Látható, megfogható dolgok. Tárgyak, természetesen. A fi­zikai burok kellékei. Egy-egy ár­válkodó hajkefe a budoár polcán. Egy félretaposott papucs a háló­ban. A tisztára mosogatott evőeszközök. A kamrában befőttek. A varrógépen félig be­fejezett szoknya. A cumisüveg­ben kihűlő felestes. Árválkodó pesszárium, félredobott melltar­tó. Egy retikülben hordható tü­kör. Használt rúzs. Ilyesfajta gondolatkísérletet végeztek el a Nemzeti Múzeum­ban, Női sorsok a XX. században címmel. S aki igazán értő szem­mel nézi végig a három terem rekvizitumait, rájön, hogy csu­pán a női kellékek változtak vi­lágháborútól világháborúig, a rá­dió feltalálásától a műanyag sza­tyor térhódításáig, mídertől mi­niig. A nő ugyanaz maradt. Mert lehet - sőt, kell is végre - összeszedni ezeket a rekvizítu­­mokat. Hajlamosak vagyunk ma­gunkat afféle statisztériának, ku­lisszának tudni. Önálló világ nél­kül. Magától értetődőnek tekint­jük, hogy nem focizhatunk az is­kola udvarán. Karácsonyra nem kapunk kisvonatot. Később, be­lehúzván a serdülésbe, nem me­hetünk minden időpillanatban a strandra. Tudomásul vesszük, hogy egyes főiskolákon nem nőnek, hanem hülyének néznek. Ritkán lehet belőlünk mozdonyvezető. Munkába álláskor eszünkbe sem jut, hogy, horribile dictu, kaphat­nánk akkora fizetést, mint a fér­fiak. Hófehér menyasszonyi ru­hákról álmodozunk, és egyetlen vágyunk, hogy bájos Irén kereszt­nevünket végre Imrénére cserél­hessük. A gyerekért nekünk kell menni munka után. Nekünk kell belehímezni a monogramját a holmijába, nekünk kell zokogni az évzáróin. Megöregedvén pedig természetes, ha őszülő hajunkat decens kis kontyban hordjuk­­ a sötét ruhánkhoz. Az ujjaink csú­­fosak lesznek a mosogatástól. S az is természetes, hogy évtize­dekkel túléljük a párunkat, azt a viszonyítási pontot, amelyhez ké­pest éltünk. Érdemes végignézni a kiállí­tást. Eltűnődni a mindennapos tárgyainkon. Anyánk tárgyain. Nagyanyánkéin. Aztán gondol­juk bele őket is. Mert hiába a gondos gyűjtés, hiányzik egy szarkalábas mosoly, egy legyin­tés, egy mozdulat a hajon. Hiány­zik nagyanyánk nevetése, aggo­dalma, hiányzik az illata, hiány­zik a gondossága, ahogy a hal­dokló nagypapa arca fölül kö­tényével hajtotta el a legyeket. Hiányzik nagymama. De a köténye megvan. Belehaj­togatva az emléke is. Az 1916 június havában BETILTOTT FEMINISTA KONGRESSZUSON ELNEM MONDOTT Török Monika

Next