168óra, 1998. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-06 / 1. szám

foglalkozzunk Pándyval. Magyar­­országon senki sem tett feljelen­tést, bűncselekmény nem történt. A belgák sem kértek nemzetközi jog­segélyt, éppen csak érdeklődtek, tudunk-e valamit Pándy dolgairól. Az Interpolon keresztül üzentek. Először öt éve, aztán tavaly. Elsőre nem találtunk semmi fur­csát, de másodszorra rájöttünk: Pándy maga gyárt életjeleket az eltűnt családtagokról. Azonnal ér­tesítettük a belgákat. Nem reagál­tak. Akkor értettem meg, mi a pálya, amikor idén kimehettem Brüsszel­be, tanulmányozni a pedofil Deut­­reaux esetét. Akkor kértem, hozza­nak össze a Pándy-ügy vizsgálójá­val. Kiderült: a mi információink alapján a belga nyomozó is jó gon­dolatnak tartja a letartóztatást. Csakhogy Pándy akkor Magyaror­szágon volt, a belgák meg féltek, nem fogjuk kiadni. Hihetetlen. Mikor hazajöttem, megkerestem az eltűnt személyek rokonait: ugyan jelentsék már fel Pándyt, hogy lépni tudjunk. Megtették, de ő addigra vissza­ment Belgiumba. Nem tudom, mi lett volna, ha mi kapjuk el. Nem tudom, mi lenne, ha ki­hallgathatnám. A belgák nem ké­rik, pedig érdemes lenne anya­nyelvén is kifaggatni. Nagyon sok információnk van az ügyről, de a Hetvenhétben volt az első komolyabb ügy, amelyben részt vehettem. Kettős gyil­kosság a Hungária kö­rúti OTP-ben. Százti­­zenháromezer-hatszáz forintért lőttek agyon két alkalmazottat. Még szimpla „talpas nyo­mozó” voltam. Akkor született az első fiam, de sokáig nem is lát­tam ébren, éjszaka jár­tam haza. Nem lett meg a tettes. Rossz volt a koncepció. Az akkori vezetés min­denáron egy zsarura akarta ráverni a balhét. Vakvágány volt. Hát, ennek már annyi. Elé­vült, ebből is látszik, milyen öreg vagyok. Más, amelyet ve­zetőként csináltam végig. Ők kö­vették el a győri rendőrgyilkossá­got. Ők lőtték agyon a Skála mel­lett az egyetemista srácot. Végez­tek két vadásszal is, akik rajtakap­ták őket, amikor a célba lövést gyakorolták. Akkoriban már volt respektem. Az egyik helyszíni szemlén Do­­nászi elmesélte: amikor olvasták, hogy benne vagyok a nyomozás­ban, Bene azt mondta: gáz van, öreg, ha az alezredes is nyüzsög, akkor ki leszünk fotózva. A vadászgyilkosság után azt gondoltuk: nem véletlen, hogy ép­pen azon a környéken történt az eset. Húztunk a térképen egy jóko­ra kört, és azon belül az összes büntetett előéletű lakost átvizsgál­tuk. Utóbb kiderült: a büntetett előéletű Bene családi háza két kilo­méterrel volt kijjebb a kör szélétől. Jó volt a koncepciónk, csak nem ért semmit. Aztán mást találtunk ki, és akkor tényleg ki lettek totózva. Még sosem vetettem be magam az ablakon, lemészárolva a túsz­­ejtőket, kimentve a nőt meg a százmillió dollárt. Csak a filmek­ben ugrándoznak háztetőről ház­tetőre a detektívek. Amikor fel­fegyverzett bűnözőket kell elfog­ni, inkább a kommandósokat kül­döm előre. Ők szeretik csinálni. Nekem az a dolgom, hogy meg­mondjam, hol vannak a rossz fiúk. Azon lehet vitázni, mennyire le­gyen kemény a rendőrség. Min­denesetre, ha például Franciaor­szágban szétoszlatnak egy spontán tüntetést, akkor csak egy-két újság­író kezd el nyüszögni. Nálunk a fél ország. Tanulgatjuk, hogyan kell de­mokráciát játszani és messze va­gyunk a fair playtől. Nagyon lejt a pálya. De a rendőr addig nem foglal­kozhat azzal, milyen a politikai rendszer, amíg egyáltalán van vala­milyen rendszer. Nekem akkor ér véget a nyomo­zás, ha megvan a tettes. Van, aki azt mondja: a Farkas Helga-ügyet már csak a lány apja forszírozza. Mert az olyan furcsa ember. Ha az én gyerekem tűnne el, en­gem is baromi furcsának találná­nak. A Farkas Helga-ügyet nem csak a lány apja forszírozza. Meggyőződésem, hogy tudom a megoldást, csak a bizonyítással vannak gondok. Soha nem szabad feladni. Magda Marinko. Tizenhét gyil­kosság. Felejthetetlen. Egyszer még bemegyek hozzá. Azt mondják, megviselte a bör­tön. Elhízott. Meglátogatom majd. Elbeszélgetünk a négyes 7. Nagy­gyilkosságról. Azt nem sikerült rá­bizonyítani. Sebaj, ráérünk. Tizen­öt év nagy idő. Furcsa kapcsolat a miénk. Elfogadjuk, elismerjük egymást. A legszimpatikusabb szökési kí­sérletet is ő produkálta. Néhány rajzát dedikálta nekem. A Kovács c betűjére tett egy v-t, mint a szerbben. De ellenfelek vagyunk. Azt mondta egyszer szelíd mo­sollyal: lesz majd egy éjszaka, ami­kor én ébresztelek. Fegyverrel keltegette az áldoza­tait, aztán szemen lőtte őket. Úgy érezte, jár nekem ez az ígé­ret, és büszke vagyok, hogy rászol­gáltam. De néha azért eltöprengek, ko­molyan gondolta-e. A belgák azokért sem je­lentkeznek. Hivatalos jogsegélyt kellene kérniük, hogy meg­kaphassák. Nem te­szik. Elképesztő. A végén mi fogunk jog­segélyt kérni, hogy át­adhassuk. Rendesen bele le­het gyógyulni ebbe a mesterségbe. A meló magába szippantja az em­bert. Sokan elszemély­telenednek, beszű­külnek, inni kezde­nek, elválnak. Ma­gukra maradnak az aktáikkal. Nem tudom, mi­lyen könyvet olvas­tam utoljára. Talán Nemeskürtytől a Mi magyarokat. Ezer éve nem voltam koncerten. Néha a fiaimmal elmegyek színházba, moziba. A Donászi-Be­­ne-ügy volt az első Itt van most ez a Pándy-ügy: az ember nem találkozik hetente családirtókkal 1 % csodaszép nyoma- Magda Marinko: Tizenhét gyilkosság. Felejthetetlen

Next