168óra, 1999. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1999-06-03 / 22. szám
találkozásra is sor került — a kötelező diszkréció itt egy hosszú, fájdalmas sóhaj kíséretében véget parancsolt a történetnek. Pedig, minthogy nagyanyám egyetlen szót tudott angolul („hello”), a mi Janónk pedig, szégyen-gyalázat, ennyit se magyarul, nyilván nagy, beszédes csendek eshettek ott - feltéve persze, de meg nem engedve. Nagyapám, érthetően, nem osztozott a Janó iránti asszonyi lelkesedésben, de annyit maga is elismert, hogy „azok még filmek voltak”, igen, a regényekről pedig, amelyek e filmek alapjául szolgáltak, csak legfelső fokban volt hajlandó beszélni. Ifjúkorában, mint mondotta, csak ezek a Burroughs-könyvek jelentették neki az igazi kikapcsolódást, amikor a számviteli tanfolyamok, házitanítóskodások, küldöncködések után végre megpihenhetett szerény hónapos szobájában., Akkor persze még nem ismertem nagyanyádat”- tette hozzá a történet végén, homályban hagyva, hogy ezt a tényt pozitívan vagy negatívan kell-e megítélnünk; arra történik-e itt utalás tudniillik, hogy a nősüléssel egyszer s mindenkorra lezárult a léha szórakozások kora, vagy arra, hogy a dzsungel legvadabb kalandjai is elhalványultak e házasélet fényében. Akárhogy is, Tarzan komoly szerepet játszott szellemi fejlődésemben, anélkül hogy egyetlen sort olvastam, egyetlen filmkockát láttam volna belőle. Nehéz lenne ma már kideríteni, miért esett szegény a tiltott gyümölcsök örökre lezártnak hitt ládájába, miért, hogy éppen tőle kellett megóvni nemzedékem jobb sorsra érdemes tagjait, tény, ami tény, bizony, már komoly családapa voltam (na jó, a komolyt törölhetjük), amikor megpillanthattam szegény Vészmüllert, amint a műdzsungel úszómedencéjébe veti magát, hogy kimentse álmai asszonyát, kit, mielőtt a szakadékba taszítódott, avatott kezek szépen kisminkeltek, ahogy azt hollywoodi kalandfilmekben illik. Volt még néhány bamba bennszülött, egy elefántcsorda, vágóképnek, mely négyszer-ötször átcsörtetett a filmen, egy-két gonosz fehér ember a messzi városból, meg egy majom hibátlanul csinálta a hátraszaltót csukamozdulattal. Nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Hogy erre vágytam én hosszú évtizedeken át! Megérdemlőn. Hanem amíg én virgoncán fogtam a hasam a tévé előtt, az előttem s utánam járók tátott szájjal bámulták hősünket: szülők és gyermekek le voltak nyűgözve a történet fordulatain, lerágták a körmüket izgalmukban, és vígan ugrottak egymás nyakába, amikor a végén mindenki jóra fordult. Úgy látszik, bennem volt a hiba. Végül is ez a világ egyik legsikeresebb története, a könyvből a szerző életében eladtak ötvenhatmillió példányt, a filmek is megdöntöttek mindenféle világrekordot (a főszereplő is, egyébként, igaz, ő korábban), ennyien egyszerre nem tévednek, csak van valami messzidzse ennek az ősközösségi környezetvédő Robin Hoodnak. Nekiveselkedtem újra meg újra, de hiába. És aztán jött a Tenkes kapitánya. Az Eke Máté. Arról meg annyit kell tudni, hogy ez életem első filmsorozata: alig voltam tíz, amikor ment. Persze, megőrültem érte - hosszú ideig kuruc akartam lenni aztán. Telt, múlt az idő, cseperedő gyerekeimnek hosszan és kedvtelve meséltem ifjúságom kalandjait. Közöttük, persze, a Tenkes kapitányát. Hogy az volt aztán a film! Az izgalom, a fordulat! A lendület! Aztán, sajnos, megismételték. És lányaim ültek a tévé előtt, és a hasukat fogták a röhögéstől. Én pedig megértettem megint valamit az életből. Hogy mindennek megvan a maga ideje: kalandnak, filmnek, szerelemnek. Bocs, Tarzan! Tarzan tudhatta, hogy különös földön jár, nyilvánvalóan titáni ősvadak közt, melyeknek szokásai, erőviszonyai merőben ismeretlenek a számára - belement hát a visszavonulásba. A pithecantropus a legnagyobb elővigyázatossággal kúszott le a fa túloldalán a földre, a lehető legmesszebb így a hatalmas éji zakálótól. Tarzan követte, s ott suhantak nagy csendben, mint árnyak a síkság élén. A majomembert eléggé elkedvetlenítette, hogy így meg kell finomodnia, lemondva legalábbis egy oly lény megfigyeléséről, amilyet eddigi tapasztalatai során még sosem észlelt. Mindazonáltal bölcsen tudta, hogy a megfontolás minden bátorság szíve-közepe, s ahogy a korábbiakban, most is ehhez tartotta magát. Követte a vadonbeli lények törvényét, mely megóvja őket a veszélyek ok nélküli hajhászásától, hiszen az életük úgyis tele van kockázattal táplálékuk megszerzése során és a fajfenntartás parancsára. Mire a nap szétkergette az éj árnyait, Tarzanék odaértek egy sűrű erdő szélére. A „jávai ” könnyed mozdulattal vetette magát a vadonba, ágról ágra szökkent nagy ügyességgel és gyakorlattal, ám hiába vezette öröklött ösztön és helyismeret, s könnyítette haladását farok, kézmeg lábujj, az emberforma lény szemernyivel sem mozgott gyorsabban s könnyebben, mint az óriás termetű majomember. Ekképp szökkenvén fáról fára, Tarzannak hirtelen eszébe jutott a seb, melyet este ejtett oldalán Numa, az oroszlán kegyetlen mancsa. Ahogy megvizsgálta, csodálkozva jött rá, hogy nem csupán a fájdalom múlt el, de a sebszélek sem gyulladtak, s tudhatta, ez annak a fertőtlenítő pornak üdvös hatása, melyet társa szórt rá a zacskóból. Egy-két mérföldet haladtak így, amikor Tarzan társa leszökkent a magasból egy füves lejtőre, egy hatalmas fa tövébe. A roppant ágak egy tiszta vizű csermely fölébe lógtak. Ittak a vízből, és Tarzan tapasztalhatta, hogy italuk nemcsak kristálytiszta és friss, de szinte jegesen üde is, ami arra utalt, hogy igencsak sebesen, meredeken futhatott ide a patakocska a jókora hegyek közt rejtőző forrásból. Levetette ágyékkötőjét, lerakta fegyvereit, így lépett be a patak faágak alatti, kiszélesedő medrébe. Aztán roppant firgén, felfrissülve szökkent ki onnét, éhsége megsokszorozódott - reggelire vágyott nyomban. Ahogy a vízből kiszállt, láthatta, milyen döbbent arckifejezéssel vizsgálgatja őt útitársa. A vállánál fogva meg is fordította a majomembert a tengelye körül, s ahogy háttal állt neki, a „jávai” a mutatóujjával megérintette Tarzan gerincének legalsó csigolyáját. A maga hosszú, fehér farkát felcsapta, átvetette a vállán, majd visszafordította Tarzant, előbb rámutatott, majd a saját „függelékére ” hátul, arcán csodálkozás volt, kérdés, amit furcsa nyelven hadarva rögtön hangalakba is öntött. Edgar Rice Burroughs: Tarzan, a rettenetes (részlet) Fordította: Tandori Dezső és Tandori Ágnes