168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1999-10-21 / 42. szám
Glóbusz BOLDOG uszma Rejtély, hogy milyen kormányt akart magának az osztrák nép. A minapi választások végeredményeként ugyanis olyan „fölállás" jött létre, amelyben a három vezető párt bármely kombinációja kormányképes. A szocialisták azok volnának (maradnának) a konzervatívokkal, de a szélsőjobboldallal is, és ugyanilyen volna egy konzervatív-szélsőjobboldali koalíció. Ezek közül csak a második változat nem életképes, amennyiben Klima kancellár szocialistái semmi szín alatt sem kormányoznának együtt Haider neonáci hírében álló Szabadságpártjával. Vranitzky volt kancellár két héttel ezelőtti kijelentése szerint Haider „szellemi értelemben még mindig nem határolódott el Hitler Németországától" - mármint attól a birodalomtól, amelynek 1938 és 1945 között Ausztria is része volt. ACZÉL ENDRE irása. Sajnálatos módon azt kell mondani, hogy a világban uralkodó politikai közvélekedés szerint nem egyedül Haider az, akinek a náci múlttól való egyértelmű elhatárolódása még várat magára, hanem ekképpen kategorizálható egész Ausztria is. E felfogás mellett az szokott perdöntő érv lenni, hogy miután az osztrákok en bloc Hitler áldozatainak kiáltották ki magukat 1945 után, az összes tagkönyves osztrák náci „feloldozást” nyert múltja bűnei alól. És valóban: a háború utáni osztrák közigazgatásban az egykori NSDAP-tagoknak (ilyen volt Haider apja is) igen könnyű volt elhelyezkedniük, majd a nemzeti megbocsátás szelleme egészen odáig tudott terjeszkedni, hogy a köztudomásúan zsidó származású Bruno Kreisky kancellár nem kevesebb mint négy „tagkönyves” volt nácit tűrt meg a Haider-párt elődjével létrehozott kormányzati (kényszerkoalíciójában. A náci múlt felemlegetése hovatovább tabuvá lett Ausztriában, amely ekképpen ügyesen kivonta magát a nácitlanítás európai trendjéből. Frantz Vranitzky volt az osztrák köztársaság első olyan kormányfője, aki nyilvánosan tagadta, hogy országa puszta áldozata lett volna a hitlerizmusnak, s aki rámutatott: hamis az a szolidaritás, amelyet az „áldozatok” egymást iránt tanúsítanak. De mindezzel együtt az áldozati avagy bunkermentalitás köszöni szépen, jól van. Hosszú történelme 1999 őszén újabb fejezettel gyarapodott. Akik elhitték, hogy Ausztria csak áldozata volt a hitlerizmusnak, elhitték azt is, hogy az ország négyhatalmi megszállása (1945-1955) indokolatlan büntetés olyan tettekért, amelyeket osztrákok soha nem követtek el. Elhitték továbbá, hogy Kurt Waldheim államfő wehrmachtos múltjának feltárásával a külföld megint egyszer áldozattá tette Ausztriát, most pedig azt hiszik el, hogy a Haiderre leadott szavazatok tömege miatt a külvilág újból - indokolatlanul - „bűnös nemzetnek” próbálja kikiáltani az országot. A BAJOK FORRÁSA Az osztrákok tekintélyes hányadában kialakult az a meggyőződés, hogy minden baj forrása „a” külföld, amely Ausztriát nem szereti, soha nem szerette, ezzel szemben imádja kritizálni, és „külföldiekkel” akarja elárasztani. Ez a tekintélyes hányad statisztikai értelemben több mint minden negyedik osztrák választó most Jörg Haider Szabadságpártjára szavazott. Tudva azt is, hogy a Karintiából való vezér múltjából nem hiányoznak a hitleri „munkaerő-politikára”, sőt a Waffen SS-re tett méltató megjegyzések sem, a faji előítéletességről és azEurópai Unióra is kiterjesztett) idegengyűlöletről nem is beszélve. De végzetes hiba volna a Haider-jelenséget egyszerűen egy (neo)náci keretbe beragasztani. Ez nem volna tisztességes az osztrák néppel, de talán még Haider szavazóival szemben sem. Először is szögezzük le: Európa nyugati felén nincs náci veszély. E jelenségnek a húszas-harmincas évekből ismert társadalmi és gazdasági talaja teljességgel hiányzik. Ausztria pedig Nyugat-Európa (és az unió) egyik leggazdagabb, legstabilabb országa, ahol a lakosság 60 százaléka még mindig a szocialistákra és 168 óra