168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1999-10-21 / 42. szám

Gl­óbusz BOLDOG u­szm­a Rejtély, hogy milyen kormányt akart magának az osztrák nép. A minapi válasz­tások végeredményeként ugyanis olyan „fölállás" jött létre, amelyben a három vezető­ párt bármely kombinációja kormányképes. A szocialisták azok volnának (maradnának) a konzervatívokkal, de a szélsőjobboldallal is, és ugyanilyen volna egy konzervatív-szélsőjobboldali koalíció. Ezek közül csak a második változat nem életképes, amennyiben Klima kancellár szocialistái semmi szín alatt sem kormányoznának együtt Haider neonáci hírében álló Szabadságpárt­jával. Vranitzky volt kancellár két héttel ezelőtti kijelentése szerint Haider „szellemi értelemben még mindig nem határolódott el Hitler Németországától" - mármint attól a birodalomtól, amely­nek 1­938 és 1­945 között Ausztria is része volt. ACZÉL ENDRE irása. Sajnálatos módon azt kell mondani, hogy a világban uralkodó politikai közvéleke­dés szerint nem egyedül Haider az, akinek a náci múlt­tól való egyértelmű elhatáro­lódása még várat magára, ha­nem ekképpen kategorizálha­tó egész Ausztria is. E felfo­gás mellett az szokott perdön­tő érv lenni, hogy miután az osztrákok en bloc Hitler áldo­zatainak kiáltották ki magu­kat 1945 után, az összes tag­könyves osztrák náci „felol­­dozást” nyert múltja bűnei alól. És valóban: a háború utáni osztrák közigazgatásban az egykori NSDAP-tagoknak (ilyen volt Haider apja is) igen könnyű volt elhelyezkedniük, majd a nemzeti megbocsátás szelleme egészen odáig tudott terjeszkedni, hogy a köztudo­másúan zsidó származású Bruno Kreisky kancellár nem kevesebb mint négy „tagköny­ves” volt nácit tűrt meg a Haider-párt elődjével létreho­zott kormányzati (kény­­szer­koalíciójában. A náci múlt felemlegetése hovatovább tabuvá lett Auszt­riában, amely ekképpen ügyesen kivonta magát a ná­­citlanítás európai trendjéből. Frantz Vranitzky volt az oszt­rák köztársaság első olyan kormányfője, aki nyilvánosan tagadta, hogy országa puszta áldozata lett volna a hitleriz­musnak, s aki rámutatott: ha­mis az a szolidaritás, amelyet az „áldozatok” egymást iránt tanúsítanak. De mindezzel együtt az ál­dozati avagy bunkermentali­tás köszöni szépen, jól van. Hosszú történelme 1999 őszén újabb fejezettel gyara­podott. Akik elhitték, hogy Ausztria csak áldozata volt a hitlerizmusnak, elhitték azt is, hogy az ország négyhatalmi megszállása (1945-1955) in­dokolatlan büntetés olyan tet­tekért, amelyeket osztrákok soha nem követtek el. Elhit­ték továbbá, hogy Kurt Wald­heim államfő wehrmachtos múltjának feltárásával a kül­föld megint egyszer áldozattá tette Ausztriát, most pedig azt hiszik el, hogy a Haiderre le­adott szavazatok tömege miatt a külvilág újból - indo­kolatlanul - „bűnös nemzet­nek” próbálja kikiáltani az or­szágot. A BAJOK FORRÁSA Az osztrákok tekintélyes há­nyadában kialakult az a meg­győződés, hogy minden baj forrása „a” külföld, amely Ausztriát nem szereti, soha nem szerette, ezzel szemben imádja kritizálni, és „külföl­diekkel” akarja elárasztani. Ez a tekintélyes hányad­­ statisztikai értelemben több mint minden negyedik oszt­rák választó­­ most Jörg Haider Szabadságpártjára szavazott. Tudva azt is, hogy a Karintiából való vezér múlt­jából nem hiányoznak a hitle­ri „munkaerő-politikára”, sőt a Waffen SS-re tett méltató megjegyzések sem, a faji elő­ítéletességről és az­­Európai Unióra is kiterjesztett) ide­gengyűlöletről nem is beszél­ve. De végzetes hiba volna a Haider-jelenséget egyszerűen egy (neo)náci keretbe bera­gasztani. Ez nem volna tisz­tességes az osztrák néppel, de talán még Haider szavazóival szemben sem. Először is szögezzük le: Európa nyugati felén nincs náci veszély. E jelenségnek a húszas-harmincas évekből is­mert társadalmi és gazdasági talaja teljességgel hiányzik. Ausztria pedig Nyugat-Euró­­pa (és az unió) egyik leggaz­dagabb, legstabilabb országa, ahol a lakosság 60 százaléka még mindig a szocialistákra és­­ 168 óra

Next