168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1999-12-23 / 51-52. szám

Portré látszik, az új főapát szívügyének tekintette a felújítást; igaz, ekkora méretben az ilyesmi­nek sosem akar vége szakadni. Eltévedek ki­csit bámésztomban, mosolygós takarítóasz- szony igazít útba, azért két kilinccsel sikerül mellényúlnom - dolgozószobában találom magam, a meglepett főapát éppen a számító­gép előtt ül, cikket írna, ha hagynám. Köl­csönös, kicsit zavart nagyarázkodás: ő, hogy ez az ajtó nem szokott nyitva lenni, én meg, hogy sehová nincs kiírva semmi; végül csak kezet rázunk, átvezet a lakosztályán, az im­pozáns fogadóterembe, eltűnünk a kétsze­mélyes fotelokban, kezdhetjük az egészet elölről. Ember tervez... (hogy stílben maradjak). Hiába a közhelykerülő fogadkozások: észre se vesszük, belekezdünk azonnal a „miről mond le az ember?”-kérdéskörbe. Annyi történik csak, hogy megkínál cigarettával: én elhárítom, leszoktam, mondom szomorú­an, ő meg, hogy nem is szokott rá. Gyerek­korában belekóstolt, aztán abbahagyta. De nem hiányzik, egyáltalán. Ezzel - ma már — így vagyok én is, a többit meg igyekszem el­képzelni. Magától kalandozik el ebben az irányban - gondolom, megszokta, hogy mi, kívülállók mindig ilyenféle kérdéseken tör­jük a fejünket. Látszik, fontos neki, hogy megértsem, fordulatos katonatörténeteket mesél, ott aztán igazán vastagon kerültek szőnyegre e kérdések, de ő a nyersszívű ba­káknak és kiképző őrmestereknek is el tudta magyarázni, lemondása önkéntes, ily módon éppoly szabad ember, mint mi mindannyian, csak másképpen használja a szabadságát. Bólintok, hogy értem, vagy érteni vélem, megkönnyebbülten dől hátra, s a szerzetes- rendről kezd beszélni, szeretettel és odaadás­sal, mint ahogy a családjáról beszél az em­ber, így is használja a szavakat, „hazajöt­tem” - mondja többször; ő, látszik, igazán itt van itthon, itt kapja meg azt a biztonságot és szeretetet, amit mások a családjuktól remél­nek megkapni. Más kérdés, hogy mit tudott minderről az a tizenéves fiú a hatvanas évek elején, aki általános családi megrökönyö­désre elhatározta, szerzetesnek áll. Dacos menekülés volt, kétségkívül. A szét­hulló, elszegényedő család elől, amelyben addig is a szigorú nagymama tartotta a gyep­lőt, a zavaros, értékvesztő világ elől, a férfi­kor ijesztő terhei elől. Azt mondja, nem volt kétsége semmi, tudta, hogy ez a helyes dön­tés, csak attól félt, hogy Norbert főapát nem veszi föl növendéknek, hiszen elvált szülők gyermeke. De az akkori főapát inkább hall­gatott a szívére, mint az előírásokra, ők is voltak vagy tizennyolcán növendékek, pe­dig csak tizennégyet engedélyezett volna a szigorú állami regula; még az is csoda, hogy ez a tanítórend, összezsugorodva bár, de megmaradhatott. Norbert főapát jóindulata eldöntötte hősünk sorsát. Bencés rendi szer­zetes lett belőle, pap és tanár, történész, aki a katonaság megpróbáltatásai és az egyetemi kihívások után megtalálta helyét egy dunán­túli kolostorban. Ettől kezdve több mint két évtizeden át külső szemlélő számára szinte eseménytelenül telt az élete. Tanult és taní­tott, elmélkedett és imádkozott, betartotta és betartatta a kolostori lét szabályait. Olykor külföldön is járt, hittestvéreknél, néha meg ő fogadott vendégeket. Negyvenes évei elejé­re megbecsült, megelégedett tagja lett kö­zösségének. Aztán egyszercsak püspök lett belőle - szin­te a maga számára is váratlanul. Sok-sok vé­letlen kell az ilyesmihez, mondom én, ő meg, nyilván, azt, hogy az Istennek, íme, szándékai voltak vele. Annyi tudható, hogy nevét a betegeskedő székesfehérvári me­gyéspüspök hozta be a köztudatba, ő - tisz­te szerint - gyakran járt Pannonhalmán, is­merte és nagyra becsülte Asztrik atyát. Kel­lett még a kinevezéshez, hogy a világ felfor­duljon egy kicsit, öröknek látszó falak dőlje­nek, birodalmak omoljanak, eszmék cseré­lődjenek, s a változás szele, óvatosan bár, el­élje az egyházat is. Új arcok kellenek, tiszta tekintetek, friss erők: ez volt az óhaj itthon és a Vatikánban is. így esett, hogy rövid ta­pogatózás után minden fórumon rábólintot­tak Várszegi Asztrik kinevezésére. Az isme­retlen bencés rendi szerzetesből esztergomi segédpüspök lett, Pestre költözött, és hama­rosan megválasztották püspökkari titkárnak. Alig két esztendeig élt a fővárosban. Nagy lendülettel vetette magát a munkába, újjá­szervezte, átalakította, működőképessé tette a titkárságot, kapcsolatokat alakított ki a társegyházak és a pártok, a civil szervezetek, az értelmiségi csoportok felé: igyekezett nyitottá, dinamikusabbá tenni az egyházi in­tézményrendszert. Nem titkolta: egy moder­nebb, toleránsabb, a századvég kihívásaira felelő katolikusság híve, az volt mindig is, a kolostora szabad levegőjű falai között. Sze­rette volna, ha a magyar egyház, éppúgy, mint a társadalom, szembenéz az elmúlt fél évszázad eseményeivel, s ha úgy érzi, van miért, bocsánatot kér a hívőktől. Szerette volna, ha egyháza, mint régen, szolgáló és nem menekülő egyház lenne. Ezekért a célo­kért dolgozott, míg el nem fogyott körötte a levegő. Míg észre nem vette, egyedül ma­radt. Akkor, elfáradva, megkeseredve kicsit, visszatért a kolostorába. Ő, persze, máshová teszi a hangsúlyokat, amikor ezekről az évekről beszél. Hogy higy- gyem el, őt minden szál ezekhez a falakhoz köti, számára a kinevezés egyenlő volt a Pa­radicsomból való kiűzetéssel, vagy a későn jött, mégis ijesztő felnőtté válással, a család köldökzsinóijáról való fájdalmas leválással. Efféle próbára sosem tette őt az élet, meg­szokta, hogy szeretetten, baráti légkör veszi körül, nem is igen tud létezni másképpen, egyszerűen megbénul a lelke, megfagy, ha azt látja, hogy gyanakvás, értetlenség veszi körül. Belátja, igen, kudarckerülő alkat a ja­vából, talán szerzetesnek is ezért állott egy­koron - de hát az ember ötven felé már nem­igen változik meg, ő megpróbált minden tő­le telhetőt, ám a világ mégiscsak bonyolul­tabb, mint amilyennek látszik, mindenkinek jobb volt így, hogy hallgatott rendtársai hívó szavára, s lemondva a püspökkari titkárság­ról, elfogadta az éppen megürült főapáti tisz­tet. Most itthon van, végre, megint. Jön itt egy nehéz rész: én persze arra vagyok kíváncsi, mennyire viselte meg a visszavo­nulás. Hiszen - akárhogy fogalmazunk is - mégiscsak megtört ezzel az egyházi karrier. Püspök maradt, igaz, de eltűnt szem elől, és a lehetőségei is beszűkültek. Mondom neki, beszéltem róla valakivel, aki közelről isme­ri, az mondta, hogy a képességei sokkal na­gyobb feladatokra predesztinálnák, hogy- sem egy szerzetesközösség vezetője legyen. Ő kézzel-lábbal tiltakozik, szinte kipirul, előredőlve gesztikulál - ,András”, mondja minden mondata előtt, meggyőzésemre, lát­szik, fontos neki, hogy elhiggyem, ő ezt nem így éli meg. Nem adom meg könnyen ma­gam, még mindenféle keresztkérdésekre is vetemedem, ám ő hajlíthatatlan. Elmeséli, amikor elindult „száműzetése útján”, s nem remélte, hogy életében még visszajuthat, azt kérte rendtársaitól, haló porait fogadják majd vissza. És lám, az Úr megadta neki, hogy ismét szeretett Pannonhalmáján lehet. A maga módján igyekszik meghálálni ezt a lehetőséget, a kolostor mára a kelet-európai kereszténység egyik központja lett, többek között nyitottságáról is elhíresült. Nemcsak a pápa kereste fel az elmúlt években, hanem ortodoxok, másvallásúak és vallástalanok is megfordultak falai között. S ki-ki megkapta, amire vágyott: hitbéli szeretetet, megértést, baráti vigaszt. Tavaly aztán úgy esett, hogy Lengyel Lászlóval nekiálltak egy beszél­getőkönyvecske megírásának. Gondolták, elbeszélgetnek a világ folyásáról, a hit szerepéről, az egyház helyzetéről, a vallá­sok közeledéséről vagy távolodásáról meg effélékről. Alapfelfogásuk, tudvalé­vő, épp elég különböző, hát most majd meglátják, jutnak-e együtt egyről a kettő­re. De még ha nem is, akkor is tanulságos és talán példaértékű, hogy ha két ismert közszereplő, egy püspök meg egy szabad­gondolkodó nyilvánosan szóba áll egy­mással. A könyv megjelent, el is kapkod­ták hamar, itt dicsérték, ott szidták, ahogy ez a mai világban, úgy látszik, már elke­rülhetetlen, de hogy ekkora figyelmet kel­tett, az mutatja, mennyire szokatlan mind­ez ma még hazai tájakon. Pedig hát éppen ez volna a természetes. Ezen aztán elborongunk egy keveset. Azt mondják róla, könnyen barátkozik. Meg hogy nagyon tud figyelni a másik emberre - olyanok is fordulnak hozzá tanácsért, vigaszért, akiket nem melegít át a hit. Meg azt is mondják, szerzeteskámzsában is ízig- vérig mai ember. Tudja, mi történik a nagy­világban, világlapokat olvas, intemetezik, mobiltelefonja is van. Meg hogy szeret autót vezetni, ha csak lehet, maga ül a volánhoz. Ha az úton leselkedő veszélyekre figyel­meztetik, csak mosolyog. Az Úristen vigyáz rá, mondja. O tudja, miért. ■ 168 óra 35

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék