168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1999-12-23 / 51-52. szám
Portré látszik, az új főapát szívügyének tekintette a felújítást, igaz, ekkora méretben az ilyesminek sosem akar vége szakadni. Eltévedek kicsit bámésztomban, mosolygós takarítóaszszony igazít útba, azért két kilinccsel sikerül mellényúlnom - dolgozószobában találom magam, a meglepett főapát éppen a számítógép előtt ül, cikket írna, ha hagynám. Kölcsönös, kicsit zavart magyarázkodás: ő, hogy ez az ajtó nem szokott nyitva lenni, én meg, hogy sehová nincs kiírva semmi, végül csak kezet rázunk, átvezet a lakosztályán, az impozáns fogadóterembe, eltűnünk a kétszemélyes fotelokban, kezdhetjük az egészet elölről. Ember tervez... (hogy stílben maradjak). Hiába a közhelykerülő fogadkozások, észre se vesszük, belekezdünk azonnal a „miről mond le az ember?”-kérdéskörbe. Annyi történik csak, hogy megkínál cigarettával: én elhárítom, leszoktam, mondom szomorúan, ő meg, hogy nem is szokott rá. Gyerekkorában belekóstolt, aztán abbahagyta. De nem hiányzik, egyáltalán. Ezzel - ma már így vagyok én is, a többit meg igyekszem elképzelni. Magától kalandozik el ebben az irányban - gondolom, megszokta, hogy mi, kívülállók mindig ilyenféle kérdéseken törjük a fejünket. Látszik, fontos neki, hogy megértsem, fordulatos katonatörténeteket mesél, ott aztán igazán vastagon kerültek szőnyegre e kérdések, de ő a nyersszívű bakáknak és kiképző őrmestereknek is el tudta magyarázni, lemondása önkéntes, ily módon éppoly szabad ember, mint mi mindannyian, csak másképpen használja a szabadságát. Bólintok, hogy értem, vagy érteni vélem, megkönnyebbülten dől hátra, s a szerzetesrendről kezd beszélni, szeretettel és odaadással, mint ahogy a családjáról beszél az ember, így is használja a szavakat, „hazajöttem” - mondja többször; ő, látszik, igazán itt van itthon, itt kapja meg azt a biztonságot és szeretetet, amit mások a családjuktól remélnek megkapni. Más kérdés, hogy mit tudott minderről az a tizenéves fiú a hatvanas évek elején, aki általános családi megrökönyödésre elhatározta, szerzetesnek áll. Dacos menekülés volt, kétségkívül. A széthulló, elszegényedő család elől, amelyben addig is a szigorú nagymama tartotta a gyeplőt, a zavaros, értékvesztő világ elől, a férfikor ijesztő terhei elől. Azt mondja, nem volt kétsége semmi, tudta, hogy ez a helyes döntés, csak attól félt, hogy Norbert főapát nem veszi föl növendéknek, hiszen elvált szülők gyermeke. De az akkori főapát inkább hallgatott a szívére, mint az előírásokra, ők is voltak vagy tizennyolcan növendékek, pedig csak tizennégyet engedélyezett volna a szigorú állami regula; még az is csoda, hogy ez a tanítórend, összezsugorodva bár, de megmaradhatott. Norbert főapát jóindulata eldöntötte hősünk sorsát. Bencés rendi szerzetes lett belőle, pap és tanár, történész, aki a katonaság megpróbáltatásai és az egyetemi kihívások után megtalálta helyét egy dunántúli kolostorban. Ettől kezdve több mint két évtizeden át külső szemlélő számára szinte eseménytelenül telt az élete. Tanult és tanított, elmélkedett és imádkozott, betartotta és betartatta a kolostori lét szabályait. Olykor külföldön is járt, hittestvéreknél, néha meg ő fogadott vendégeket. Negyvenes évei elejére megbecsült, megelégedett tagja lett közösségének. Aztán egyszercsak püspök lett belőle - szinte a maga számára is váratlanul. Sok-sok véletlen kell az ilyesmihez, mondom én, ő meg, nyilván, azt, hogy az Istennek, íme, szándékai voltak vele. Annyi tudható, hogy nevét a betegeskedő székesfehérvári megyéspüspök hozta be a köztudatba, ő - tiszte szerint - gyakran járt Pannonhalmán, ismerte és nagyra becsülte Asztrik atyát. Kellett még a kinevezéshez, hogy a világ felforduljon egy kicsit, öröknek látszó falak dőljenek, birodalmak omoljanak, eszmék cserélődjenek, s a változás szele, óvatosan bár, elérje az egyházat is. Új arcok kellenek, tiszta tekintetek, friss erők: ez volt az óhaj itthon és a Vatikánban is, így esett, hogy rövid tapogatózás után minden fórumon rábólintottak Várszegi Asztrik kinevezésére. Az ismeretlen bencés rendi szerzetesből esztergomi segédpüspök lett, Pestre költözött, és hamarosan megválasztották püspökkari titkárnak. Alig két esztendeig élt a fővárosban. Nagy lendülettel vetette magát a munkába, újjászervezte, átalakította, működőképessé tette a titkárságot, kapcsolatokat alakított ki a társegyházak és a pártok, a civil szervezetek, az értelmiségi csoportok felé, igyekezett nyitottá, dinamikusabbá tenni az egyházi intézményrendszert. Nem titkolta: egy modernebb, toleránsabb, a századvég kihívásaira felelő katolikusság híve, az volt mindig is, a kolostora szabad levegőjű falai között. Szerette volna, ha a magyar egyház, éppúgy, mint a társadalom, szembenéz az elmúlt fél évszázad eseményeivel, s ha úgy érzi, van miért, bocsánatot kér a hívőktől. Szerette volna, ha egyháza, mint régen, szolgáló és nem menekülő egyház lenne. Ezekért a célokért dolgozott, míg el nem fogyott körötte a levegő. Míg észre nem vette, egyedül maradt. Akkor, elfáradva, megkeseredve kicsit, visszatért a kolostorába. Ő, persze, máshová teszi a hangsúlyokat, amikor ezekről az évekről beszél. Hogy higygyem el, őt minden szál ezekhez a falakhoz köti, számára a kinevezés egyenlő volt a Paradicsomból való kiűzetéssel, vagy a későn jött, mégis ijesztő felnőtté válással, a család köldökzsinórjáról való fájdalmas leválással. Efféle próbára sosem tette őt az élet, megszokta, hogy szeretetten, baráti légkör veszi körül, nem is igen tud létezni másképpen, egyszerűen megbénul a lelke, megfagy, ha azt látja, hogy gyanakvás, értetlenség veszi körül. Belátja, igen, kudarckerülő alkat a javából, talán szerzetesnek is ezért állott egykoron - de hát az ember ötven felé már nemigen változik meg, ő megpróbált minden tőle telhetőt, ám a világ mégiscsak bonyolultabb, mint amilyennek látszik, mindenkinek jobb volt így, hogy hallgatott rendtársai hívó szavára, s lemondva a püspökkari titkárságról, elfogadta az éppen megürült főapáti tisztet. Most itthon van, végre, megint. Jön itt egy nehéz rész: én persze arra vagyok kíváncsi, mennyire viselte meg a visszavonulás. Hiszen - akárhogy fogalmazunk is - mégiscsak megtört ezzel az egyházi karrier. Püspök maradt, igaz, de eltűnt szem elől, és a lehetőségei is beszűkültek. Mondom neki, beszéltem róla valakivel, aki közelről ismeri, az mondta, hogy a képességei sokkal nagyobb feladatokra predesztinálnák, hogysem egy szerzetesközösség vezetője legyen. Ő kézzel-lábbal tiltakozik, szinte kipirul, előredőlve gesztikulál ,András”, mondja minden mondata előtt, meggyőzésemre, látszik, fontos neki, hogy elhiggyem, ő ezt nem így éli meg. Nem adom meg könnyen magam, még mindenféle keresztkérdésekre is vetemedem, ám ő hajlíthatatlan. Elmeséli, amikor elindult „száműzetése útján”, s nem remélte, hogy életében még visszajuthat, azt kérte rendtársaitól, haló porait fogadják majd vissza. És lám, az Úr megadta neki, hogy ismét szeretett Pannonhalmáján lehet. A maga módján igyekszik meghálálni ezt a lehetőséget, a kolostor mára a kelet-európai kereszténység egyik központja lett, többek között nyitottságáról is elhíresült. Nemcsak a pápa kereste fel az elmúlt években, hanem ortodoxok, más vallásúak és vallástalanok is megfordultak falai között. S ki-ki megkapta, amire vágyott: hitbéli szeretetet, megértést, baráti vigaszt. Tavaly aztán úgy esett, hogy Lengyel Lászlóval nekiálltak egy beszélgetőkönyvecske megírásának. Gondolták, elbeszélgetnek a világ folyásáról, a hit szerepéről, az egyház helyzetéről, a vallások közeledéséről vagy távolodásáról meg effélékről. Alapfelfogásuk, tudvalévő, épp elég különböző, hát most majd meglátják, jutnak-e együtt egyről a kettőre. De még ha nem is, akkor is tanulságos és talán példaértékű, hogy ha két ismert közszereplő, egy püspök meg egy szabadgondolkodó nyilvánosan szóba áll egymással. A könyv megjelent, el is kapkodták hamar, itt dicsérték, ott szidták, ahogy ez a mai világban, úgy látszik, már elkerülhetetlen, de hogy ekkora figyelmet keltett, az mutatja, mennyire szokatlan mindez ma még hazai tájakon. Pedig hát éppen ez volna a természetes. Ezen aztán elborongunk egy keveset. Azt mondják róla, könnyen barátkozik. Meg hogy nagyon tud figyelni a másik emberre - olyanok is fordulnak hozzá tanácsért, vigaszért, akiket nem melegít át a hit. Meg azt is mondják, szerzeteskámzsában is ízigvérig mai ember. Tudja, mi történik a nagyvilágban, világlapokat olvas, internetezik, mobiltelefonja is van. Meg hogy szeret autót vezetni, ha csak lehet, maga ül a volánhoz. Ha az úton leselkedő veszélyekre figyelmeztetik, csak mosolyog. Az Úristen vigyáz rá, mondja. Ő tudja, miért. ■