168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1999-10-21 / 42. szám

A Hyde Park négy sarka A keresztényeknek emlékezniük kellene arra, hogy maguk is ugyanilyen bűnbakok voltak a //-///. században - miként Tertul- lianus írja: „Ha a Tiberis túl magasra emelkedik, vagy ha a Ní­lus nem önt ki, rögtön halljuk a kiáltást: „Oroszlán elé a keresz­tényeket!" Mindet egyetlen elé?” Magyarország az utolsó ország, ahol nagyon komoly zsidó közösség van. A komoly persze már itt is nagyon kicsiny, de azért életben van a zsidó kultúra, és nemcsak kövekben, papírokon, emlékezetben. Közép-Európában már sehol sincsenek zsidók. Ha a keresztény-zsidó párbeszéd nem zajlik tovább, akkor pontosan ez a vegyes kultúra vész el, mert egymás mellett élő, gyűlölködő falvak lesznek alvégek és felvégek amelyek vasvillával kergetik egymást. V. A.: Nagyon jó, amit itt Pannonhalmán és más alkalommal Glatz Ferenc kijelentett: Magyarország akkor prosperált, amikor befogadó és elfogadó volt, és mindig akkor voltak a bajaink, ami­kor kirekesztő módon viselkedett. „A magyarság csodálatosan fogadja magába a különböző né­pek magukkal hozott termelési és szokáskultúráit. Évszázadok óta - de lehet, hogy évezrede - a sztyeppéről magunkkal hozott sajátságunk a türelem, befogadókészség. E befogadókészségünk volt nemzeti kultúránk megmaradásának gazdagságának foly­tonos korszerűsítésének titka. Aztán kialakult a X1X-XX. században Európában - s így a Kárpát-medencében is - az értelmiség. Amelyik megtanította né­peinket írni, olvasni, kiépítette a nemzeti, nyelvi, területi és mű­szaki-technikai, egészségügyi adminisztrációt. De óriási deficitje máig, a XX. század végéig, hogy ráébredt saját rétegérvényesíté­si lehetőségére. Ráébredt: milyen jól megélhet a nemzetállami rendszerből. Ugyanígy a vallási élet tisztviselői, az egyházfiak a rendszeres vallásgyakorlásból. Rámutogattak az emberekre, és azt mondták: a legfontosabb, hogy te magyar vagy, te tót vagy, te horvát vagy, te zsidó vagy, te német vagy. Az úgynevezett nem­zetállami középosztály ma a legnagyobb akadálya a szabad iden­titások Európája kialakításának ” L. L.: Ránk, magyarokra bizonyos ér­telemben jellemző, hogy magunktól in­kább befogadóak voltunk. Amikor elkezd­tünk homogenizálni és kiirtani, szerződni a sátánnal, azt azért többnyire idegen pa­rancsra tettük Igaz, hogy akkor könyörte­len barbársággal és brutalitással. Alapjá­ban véve a magyar társadalom közérzüle­te magabiztos volt. Úgy gondolta, hogy ő fog asszimilálni, és nem őt asszimilálják. Ennek a gondolatnak volt is alapja, hi­szen ennek révén tudtunk megmaradni. V. A.: Ez így van. Itt pedig, a pannon­halmi konferencián érdekes volt Gerő András megközelítése - magam soha nem gondoltam ezt így végig -, hogy a holokausztkérdésben nem a két felekezet állt egymással szemben, hanem a két fél­nek a szekularizációs viszonya volt a meghatározó. A zsidóknál az ortodoxia gettót, zsákutcát jelentett, és a másik vég­let, a teljes asszimiláció is. A keresztényeknek ugyanez a problé­mája a szekularizált társadalomban. Min­dent meg kell tennünk, hogy megőrizzük önazonosságunkat. Ha úgy akarjuk tenni, hogy ajtót-ablakot becsukva nem kom­munikálunk környezetünkkel, a szélesebb társadalommal, akkor gettósodunk. Ha túlontúl alkalmazkodunk, és szükségtele­nül nagyra tárjuk a kaput, akkor elúszunk az első divatáramlattal. Meggyőződésem, hogy a helyes önértékelés, az egészséges ön- és küldetéstudat jegyében gyakorolt dialógus az út, amelyen járnunk kell. L. L.: A múlttal való szembenézés nélkül nincs jövőnk De már nem a középkori antijudaizmusról vagy a századfordulós an­tiszemitizmusról van szó. Sőt már nem is a holokauszt tragédiá­ját kell megoldani. Hanem a holokauszt utáni „ magyar kérdést”. A katolikus egyháznak párbeszédbe kell fognia - ahogy ti bele­kezdtetek - a shoá utáni keresztény-zsidó viszonyról. Az egyházaknak tudniuk kell elviselni a sérelmek fölhánytor- gatását, tudniuk kell türelmet és megértést tanúsítani. A sértettet nem azért kell megkövetni, magunkhoz ölelni, mert rokonszenves és kedves. A sértett sokszor goromba és igaztalan, durva és érzé­ketlen, mert úgy érzi, hogy sérelmei feljogosítják erre. Számta­lanszor üti meg azt, aki éppen nem hibázott, aki éppen szeretettel és megértéssel fordul hozzá - hiszen ő van közel hozzá; a gyilkos, a bevagonírozó, az értékeit ellopó, a zsidót állatnak gondoló messze van. így azok hallhatják, hogy a magyarok és a kereszté­nyek egy szálig gyilkosok, antiszemiták, akik a legtávolabb állnak e gyilkosoktól és antiszemitáktól. Valljuk be, hogy a zsidótörvények és a holokauszt után, az egy­házak magatartásának ismeretében van is oka az ingerültségre. Ezt méltósággal és önbecsüléssel el kell tudni viselni. Be kell lát­ni, hogy nem lehet szenvedéseiket egy latra tenni semmilyen más szenvedéssel, például Trianonnal vagy az egyházak üldözésével a létező szocializmus idején. A holokauszt - és ezen belül a magyar zsidókat megsemmisítő népirtás - összehasonlíthatatlan történel­mi esemény. Emlékszel Bibó István soraira: „Nemcsak a kereszténység és civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történeté­nek évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig s gyakorlatban sem oly gyakran hágtak át, mely bizonyos kí­méletet biztosított az öregek, asszonyok és gyermekek életének; a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben a fajelméletnek s az irányítók szándékának megfelelően az öregek, asszonyok és gyermekek éppenúgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak Közöttünk járnak és élnek emberek akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrál- gattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni, s újszülötteiket a vagon falához veretni, vagy akik a megőrülés ha­tárán emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valami­lyen, végül halálba vezető útra. Aki jó vagy kevésbé jó okokkal elhárítja magától azt a gondolatot, hogy ennek a felelősségében részes, még mindig elborzadhat, ha saját anyját, saját feleségét, saját gyermekeit gondolja el ugyanebben a helyzetben, s akkor talán elmegy a kedve attól, hogy mindezeket akárhány esztendős hadifogsággal, akármilyen koplalásos internálással s akármiféle rendőri inzultussal egy napon merje említeni. ” Ma már a túlélők közül kevesen élnek, de nem kevésbé nagy a felelősségünk a leszármazottak iránt. Es különösképpen fontos, hogy önmagunkkal mi, a magyar társadalom szembenézzünk. Ha az egyház nemcsak formálisan, kényszerből kér bocsánatot, ha­nem becsületes szembenézés után, akkor a másik fél, a társada­lom érezni és becsülni fogja az őszinteséget, a tiszta szándékot. „II. János Pál mondta Auschwitzban: itt térdepelek a Golgotán. Térdepelni: ez az egyetlen és a legtöbb ” - írja Pilinszky. Nem kell mindennap bűnbánatot tartani, mellverdesést mímel­ni. Elegendő egyszer, sorsdöntő alkalommal tisztességesen visel­kedni. A magyar egyháznak még hiányzik egy ilyen gesztusa. De el fog jönni a nap, amikor a magyar püspökök is elzarándokol­nak Auschwitzba. Mellükön a megaláztatás sárga csillagával ott térdepelnek majd, s mondják a zsidó Jézus imáját. 168 óra 29

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék