168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1999-10-21 / 42. szám
A Hyde Park négy sarka A keresztényeknek emlékezniük kellene arra, hogy maguk is ugyanilyen bűnbakok voltak a /////. században - miként Tertullianus írja: „Ha a Tiberis túl magasra emelkedik, vagy ha a Nílus nem önt ki, rögtön halljuk a kiáltást: „Oroszlán elé a keresztényeket!" Mindez egyetlen elé?” Magyarország az utolsó ország, ahol nagyon komoly zsidó közösség van. A komoly persze már itt is nagyon kicsiny, de azért életben van a zsidó kultúra, és nemcsak kövekben, papírokon, emlékezetben. Közép-Európában már sehol sincsenek zsidók. Ha a keresztény-zsidó párbeszéd nem zajlik tovább, akkor pontosan ez a vegyes kultúra vész el, mert egymás mellett élő, gyűlölködő falvak lesznek alvégek és felvégek amelyek vasvillával kergetik egymást. V. A.: Nagyon jó, amit itt Pannonhalmán és más alkalommal Glatz Ferenc kijelentett: Magyarország akkor prosperált, amikor befogadó és elfogadó volt, és mindig akkor voltak a bajaink, amikor kirekesztő módon viselkedett. „A magyarság csodálatosan fogadja magába a különböző népek magukkal hozott termelési és szokáskultúráit. Évszázadok óta - de lehet, hogy évezrede a sztyeppéről magunkkal hozott sajátságunk a türelem, befogadókészség. E befogadókészségünk volt nemzeti kultúránk megmaradásának gazdagságának folytonos korszerűsítésének titka. Aztán kialakult a XIX-XX. században Európában - s így a Kárpát-medencében is - az értelmiség. Amelyik megtanította népeinket írni, olvasni, kiépítette a nemzeti, nyelvi, területi és műszaki-technikai, egészségügyi adminisztrációt. De óriási deficitje máig, a XX. század végéig, hogy ráébredt saját rétegérvényesítési lehetőségére. Ráébredt, milyen jól megélhet a nemzetállami rendszerből. Ugyanígy a vallási élet tisztviselői, az egyházfiak a rendszeres vallásgyakorlásból. Rámutogattak az emberekre, és azt mondták: a legfontosabb, hogy te magyar vagy, te tót vagy, te horvát vagy, te zsidó vagy, te német vagy. Az úgynevezett nemzetállami középosztály ma a legnagyobb akadálya a szabad identitások Európája kialakításának ” L. L.: Ránk, magyarokra bizonyos értelemben jellemző, hogy magunktól inkább befogadóak voltunk. Amikor elkezdtünk homogenizálni és kiirtani, szerződni a sátánnal, azt azért többnyire idegen parancsra tettük Igaz, hogy akkor könyörtelen barbársággal és brutalitással. Alapjában véve a magyar társadalom közérzülete magabiztos volt. Úgy gondolta, hogy ő fog asszimilálni, és nem őt asszimilálják. Ennek a gondolatnak volt is alapja, hiszen ennek révén tudtunk megmaradni. V. A.: Ez így van. Itt pedig, a pannonhalmi konferencián érdekes volt Gerő András megközelítése - magam soha nem gondoltam ezt így végig -, hogy a holokausztkérdésben nem a két felekezet állt egymással szemben, hanem a két félnek a szekularizációs viszonya volt a meghatározó. A zsidóknál az ortodoxia gettót, zsákutcát jelentett, és a másik véglet, a teljes asszimiláció is. A keresztényeknek ugyanez a problémája a szekularizált társadalomban. Mindent meg kell tennünk, hogy megőrizzük önazonosságunkat. Ha úgy akarjuk tenni, hogy ajtót-ablakot becsukva nem kommunikálunk környezetünkkel, a szélesebb társadalommal, akkor gettósodunk. Ha túlontúl alkalmazkodunk, és szükségtelenül nagyra tárjuk a kaput, akkor elúszunk az első divatáramlattal. Meggyőződésem, hogy a helyes önértékelés, az egészséges ön- és küldetéstudat jegyében gyakorolt dialógus az út, amelyen járnunk kell. L. L.: A múlttal való szembenézés nélkül nincs jövőnk De már nem a középkori antijudaizmusról vagy a századfordulós antiszemitizmusról van szó. Sőt már nem is a holokauszt tragédiáját kell megoldani. Hanem a holokauszt utáni „ magyar kérdést”. A katolikus egyháznak párbeszédbe kell fognia - ahogy ti belekezdtetek - a shoá utáni keresztény-zsidó viszonyról. Az egyházaknak tudniuk kell elviselni a sérelmek fölhánytorgatását, tudniuk kell türelmet és megértést tanúsítani. A sértettet nem azért kell megkövetni, magunkhoz ölelni, mert rokonszenves és kedves. A sértett sokszor goromba és igaztalan, durva és érzéketlen, mert úgy érzi, hogy sérelmei feljogosítják erre. Számtalanszor üti meg azt, aki éppen nem hibázott, aki éppen szeretettel és megértéssel fordul hozzá - hiszen ő van közel hozzá; a gyilkos, a bevagonírozó, az értékeit ellopó, a zsidót állatnak gondoló messze van, így azok hallhatják, hogy a magyarok és a keresztények egy szálig gyilkosok, antiszemiták, akik a legtávolabb állnak e gyilkosoktól és antiszemitáktól. Valljuk be, hogy a zsidótörvények és a holokauszt után, az egyházak magatartásának ismeretében van is oka az ingerültségre. Ezt méltósággal és önbecsüléssel el kell tudni viselni. Be kell látni, hogy nem lehet szenvedéseiket egy latra tenni semmilyen más szenvedéssel, például Trianonnal vagy az egyházak üldözésével a létező szocializmus idején. A holokauszt - és ezen belül a magyar zsidókat megsemmisítő népirtás - összehasonlíthatatlan történelmi esemény. Emlékszel Bibó István soraira: „Nemcsak a kereszténység és civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történetének évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig s gyakorlatban sem oly gyakran hágtak át, mely bizonyos kíméletet biztosított az öregek, asszonyok és gyermekek életének, a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben a fajelméletnek s az irányítók szándékának megfelelően az öregek, asszonyok és gyermekek éppenúgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak Közöttünk járnak és élnek emberek akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni, s újszülötteiket a vagon falához vezetni, vagy akik a megőrülés határán emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valamilyen, végül halálba vezető útra. Aki jó vagy kevésbé jó okokkal elhárítja magától azt a gondolatot, hogy ennek a felelősségében részes, még mindig elborzadhat, ha saját anyját, saját feleségét, saját gyermekeit gondolja el ugyanebben a helyzetben, s akkor talán elmegy a kedve attól, hogy mindezeket akárhány esztendős hadifogsággal, akármilyen koplalásos internálással s akármiféle rendőri inzultussal egy napon merje említeni. ” Ma már a túlélők közül kevesen élnek, de nem kevésbé nagy a felelősségünk a leszármazottak iránt. És különösképpen fontos, hogy önmagunkkal mi, a magyar társadalom szembenézzünk. Ha az egyház nemcsak formálisan, kényszerből kér bocsánatot, hanem becsületes szembenézés után, akkor a másik fél, a társadalom érezni és becsülni fogja az őszinteséget, a tiszta szándékot. „II. János Pál mondta Auschwitzban: itt térdepelek a Golgotán. Térdepelni: ez az egyetlen és a legtöbb ” - írja Pilinszky. Nem kell mindennap bűnbánatot tartani, mellverdesést mímelni. Elegendő egyszer, sorsdöntő alkalommal tisztességesen viselkedni. A magyar egyháznak még hiányzik egy ilyen gesztusa. De el fog jönni a nap, amikor a magyar püspökök is elzarándokolnak Auschwitzba. Mellükön a megaláztatás sárga csillagával ott térdepelnek majd, s mondják a zsidó Jézus imáját. 168 óra 29