168óra, 2003. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)
2003-02-13 / 7. szám
Háttér szkrábli, az egyelőre csak egy ja- ^B vaslat: tőlem származik, és azt célozza, hogy legyen végre be- WWH ősületes, jó magyar neve a ^^^B scrabble-nak (ejtsd, ahogy akarod), miként a kurblinak, ferb- M ^B linek, driblinek van. Mert igen Bík kiváló játék egyébként, csak amíg rendes neve nincs, nehéz beszélni róla. A „Mondja, hölgyem, nincs kedve scrabbleézni velem?” kérdésre könnyen kaphatunk egy jókora pofont, s méltán. Ha viszont azzal a megoldással próbálkozunk, miszerint „mit szólna hozzá, ha játszanánk egy parti játék a betűkkel?”, a legjobb esetben egy lesajnáló mosoly lehet a válasz. Hanem a szkrábli, az olyan dallamos, fülbemászó, ódonat dolog, népies zamata is van, mint a dirndlinek, meg polgári stichje is, mint a nudlinak, úgyhogy épp nekünk való, középen állóknak. Legyen hát szkrábli, és következzék itt, mint a filmek elején, a szkráblista. A szkráblit egy amerikai fiatalember találta ki, több mint hetven esztendeje, amikor állását elvesztvén, hirtelen rengeteg szabad ideje lett. E rengeteg szabad idő nagy részét arra fordította, hogy mindennap elolvasta a New York Times vezércikkét. Persze a kilencszázharmincas évek elején sok ezer amerikai fiatalember vesztette el az állását (világválság, hogy mást ne mondjunk), és többségük a New York Times vezércikkét is olvasta, de csak elenyésző részük (egészen pontosan egy fő) vont le ezekből messze hangzó következtetéseket. Mégpedig bizonyos Alfred Mosher Butts, egy Ponghkeepsie nevű, méltán ismeretlen kisváros lakója. Nevezett Butts megfigyelte, milyen gyakran fordulnak elő a betűk az általa olvasott cikkekben, az átlagok alapján összeállította betűkészletét, aztán rajzolt egy négyzetrácsot, megalkotta a szabályokat, és már mehetett is a játék. Ment is, igaz, az első évtizedekben kissé vontatottan (azaz minden valamirevaló játékgyártó cég páros lábbal kirúgta hősünket, úgyhogy azt a néhány tucat készletet a maga kezével készítette és adta el), de aztán, hogy lement a világháború is nagyobb baj nélkül (hősünkre nézvést legalábbis), és beköszöntenek a boldog békeévek, felgyorsultak az események. Került valaki, aki végre fantáziát látott a játékban, James Burnet-nak hívták, a jóisten áldja meg az emlékét is, ő megvette a gyártási jogot, az illetékesek bejegyezték a márkanevet, és fél évszázada a szkrálk végre elindult világhódító útjára. Mára százhuszonegy országban művelik, ami azt jelenti, hogy a háború, a futball és a szerelem mellett az emberiség egyik legkedvesebb foglalatosságává vált. Habár az anglománok már ismerhették, Magyarországra ipari méretekben a rendszerváltás környékén tört rá a szkrájl, és lett is így neki (eredeti szándékaitól függetlenül) valami többletjelentése ezáltal. Hogy itt voltunk hirtelen, ölünkben a ránk szakadt szabadság, tehettünk, amit csak akartunk, vonultunk alá és fel, egyesültünk meg szétváltunk, szavaztunk, pártot alapítottunk és véleményt formáltunk, és persze összejártunk kisebb és nagyobb közösségekbe, hogy mindezt megtehessük. És ha már így együtt voltunk, nemcsak demokráciát játszottunk, hanem ezt az újfajta kirakós betűjátékot is, a szkráblit. Akkoriban minden könyvespolcon, utazóládában, csomagtartóban akadt egy-két zöld doboz, és ha négy-öt magyar összehajolt, biztosak lehettünk benne, hogy rövidesen elő is kerülnek, és már rakjuk is sorban, ami csak eszünkbe jut, hogy elpolgárosodottság, meg szabadsághiány, meg vízlépcsőd, meg ruszkik, meg haza. Mámoros idők voltak, rengeteg rég nem használt szó nyerte vissza hajdani jelentését, egy szimpla „kereszténydemokratáidnak” annyit fizetett, mint még soha az életben, főleg, ha vörösre tudta rakni az ember. Azóta persze alábbhagyott a láz, a szkrábli is, mi is visszatértünk a hétköznapi kerékvágásba, már tudjuk, hogy a NATO-t nem lehet kirakni, mert betűszó, és épp olyan, mint a KGST. Indulatszavak sem játszanak, úgyhogy a mai magyar közélet szókészletének döntő többsége, fájdalom, törlendő. A szkrálknak mindenféle leágazásai vannak, játsszák versenyformában is, ahol minden játékosnak azonos betűket sorsolnak, és abból kell nagyot alkotni, vannak nehezített változatok, sznobok természetesen csakis az angol verziót űzik, de a mezítlábas szkráblnak, akárki akármit mond is, egyetlen hiteles változata ismerhető el, jelesen, amelyet mi játszunk. Tehát: ha mind a hét betűt kiraktad, ötven pluszpontot kapsz, képző, jel, rag mehet, amennyi belefér s ami nem mond ellent anyanyelvünk szellemének (s hogy konkrétan mi nem mond ellent, azt - ellentmondást nem tűrően - mi mondjuk meg), ragasztás viszont nincs, és a győztes nem viszi a vesztesek benn maradt pontjait. Azt hiszem, világosan fejeztem ki magam, dixi és punktum, a szkrábliban különben sem ismerjük a tréfát, aki más szabályok szerint akar játszani, már pakolhat is, amíg teheti, különben is, magáról állítja ki ezzel a szegény-