168óra, 2003. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)
2003-06-26 / 26. szám
I LEVÉL Hold és a Három-nullra is ki lehet kapni szépen. Idehaza éjjel még az EU-népszavazást követő rendezvényeken jártunk: Fideszéknél a Fradi-pályán, Medgyessyéknél a Millenárison, Kunczéék kis hajóján a Dunán. Meg a szabadságszagú utcabálon. Majdnem Európában. Aztán reggel reptér, gyerünk Ázsiába, Törökországba, a Földközi-tenger partjára, Antalyába. Szállás a Topkapi Szerájban - tudjuk, az Isztambulban van, ne tessék útikönyv után nyúlni, mindjárt megmagyarázzuk. De előbb az a bizonyos három-null. Alig tesszük le a pakkot, focira invitálnak. Stadion áll a pusztában biliárdasztal-simaságú gyepszőnyeggel. Átöltözünk, tarkába, kinek mije van. Csupa skribler, repint ez, cikk az ára, szívesen. A pályán fehér egyenszereléses profik melegítenek. Viccnek hisszük, hogy ők az ellenfeleink. Nem az. A török újságíró-válogatott áll velünk szemben, illetve csak a fele, a többiek Irakban tudósítanak. Az itteniek jártak jobban, mi csak kapura lövünk, oda se nagyon. Viszont kapunk három gólt. Vigasz: „kötényben” jobbak vagyunk. Jó a csapat: a védelem tengelyében tanár úrként mozog Egri János (emlékeznek, Játék a betűkkel), középen kereskedelmi rádiósok (a roxis a penge, de a slágeres se kutya). Lapunk — ilyen se volt még - a jobbszélen képviselteti magát. Hangulatunk a zakó ellenére is remek. Közös taps köszönti az épkézláb labdaérintéseket, a már említett kötények után a török partjelzővel pacsizunk („kongratjülésön, madzsar”), a végén csoportkép, egymást tapogató, mosolygó sportisták és ötvenszázalékos zászlócsere (mi nem hoztunk). Derekas országimázst rittyentünk az antalyai nyárelőbe. Részünkről megbocsátva a százötven év. A mozgás után két nap dőzs jön, részleteivel nem bőszítenénk a szociálisan érzékeny olvasót. Tán csak annyit: morajló tenger, medencék kint és bent, törökfürdő, masszázs, kosár, tenisz, étkek, tikok korlátlanul - benne az árban. (Repi, mondom.) És mindez a szultán sztambuli palotájában, a Topkapi Szerájban. Pontosabban annak Antalya „külterületén”, szállodaként felépített méretarányos másában. Kicsit Disney, de jó. Ha valaki inkább orosz fílingre vágy, nem kell Moszkváig kutyagolnia, elég átsétálni a szomszédba. Oda ugyanis a Kreml épületegyüttesét kopírozták („mása” ez is) a törökök. Diznibb. Hamarosan pedig a washingtoni Fehér Ház alapozásába kezdenek. Legdiznibb. És nincs vége: „melegít” a világ hét csodája. Tényleg. A várost, Antalyát szerencsére nem Megér alapította: megér egy városnézést. Főterén Musztafa Kemál Atatürk, a „Törökök Atyjának” szobra áll. A múlt század húszas-harmincas éveinek miniszterelnöke utasította ki a volt szultánt, szüntette meg a kalifátust és az iszlám államvallást, ő kiáltotta ki a köztársaságot, vezette be országában a latin ábécét, adott választójogot a nőknek, s hozott törvényt az egynejűségre. Utóbbin Szulejmán, akinek háromszáz felesége volt, bizonyára szomorkodna. Mi nem kockáztatjuk meg, hogy védjük a hárem intézményét, valamint a bi-, tri- és egyéb gámiákat (mit is szólnának odahaza?), de kénytelenek vagyunk megjegyezni: az asszonyokat is óvták a passzusok. Minden nejnek ugyanannyi járt - nemcsak aranyban, éjben, kéjben is. És persze mindennek megadták a módját. Például derék Szulejmánnak napokat kellett TEMNI@ 168 óra 36