168óra, 2004. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)
2004-04-08 / 14. szám
Kultúra - Szakmánkat is átszőtte a politika, ma gyakorta kettős mércét alkalmaznak. Pedig a legismertebb kollégák többsége - ideológiai meggyőződésüktől függetlenül - az aczéli liberalizáció idején alapozta meg a pályafutását. Senki nincs közöttünk, aki a semmiből bukkant volna elő tizenhárom évvel ezelőtt. A sokat hangoztatott „üldözöttség” fogalma ezért nagyon relatív. Mégis életben tartanak bizonyos mítoszokat, amelyek minősítenek. Ideális esetben kizárólag a szakmai képességeknek kellene rangot adniuk. ■ Önt szokták olykor „lekomcsizni?” - Volt rá példa. Ez akkor megmosolyogtató, amikor olyan kollégától hallom, akivel közös pártalapszervezetbe tartoztunk. Elcsodálkozom, amikor valaki azt gondolja: önmagával együtt összes ismerőse is feledi a múltját. De ezek csak kis, színes sztorik. Szakmámban az emberi kisszerűségeknél nagyobb gondot jelent, hogy az aktuális kultúrkormányzatok leginkább két „szélsőséget” preferálnak: a neoavantgárdot és az árvalányhajas irányzatot. ■ A festészet napján egyik kollégája a rendszerváltás kultúrpolitikusait egytől egyig „idiótának” apsztrofálta. — Kicsit túlzás. Viszont abban lehet igazság, hogy a politikusok tanácsadói sok esetben inkább protektoraiknak, nem pedig szaktudásuknak köszönhetik a feladatot. ■ Beszélgettem idősebb festőművészekkel, akik úgy látják: egzisztenciális helyzetük akkor roppant meg, amikor a Kádár-kor mamutintézménye, a művészeti alap állami alapítvánnyá alakult. Ön az utóbbi szervezetnek is volt vezetője a kilencvenes években. - Az előző érában a rendszertelen jövedelemmel rendelkező művészek után a művészeti alap fizette a rendszeres társadalmi járulékot, nyugdíjalapot. Aztán az alap állami alapítvánnyá alakult, és az első vezetői azt mondták: erre a feladatra nincs tovább anyagi fedezet. Amikor engem választottak elnökké, sikerült kiharcolnom, hogy az állam 2003-ig vállaljon garanciát a nyugdíjakra, segélyekre. De persze akadnak egyéb gondok. A festészet támogatásában egyre nagyobb szerepük van a multicégeknek. Ez jó. Az viszont nem, hogy általában ugyanannak a két-három szakértőnek a véleménye alapján döntenek. Ennek az a veszélye, hogy a kortárs művészet jelentős része szemléleti Kádár János Miklós 1939- ben született. 1961 -ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, Pap Gyula, Bernáth Aurél, Szőnyi István tanítványa volt. 1964-től kiállító művész. 1968-71: Derkovits-ösztöndíjas. 1970-1971: a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnöke. 1986-tól négy évig a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének általános alelnöke. 1994-1998: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnöke. 1997-től a Hungart Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Egyesületének elnöke. 1975-től ’87-ig az Iparművészeti Főiskolán rajzot, festést, gobelintervezést tanít. 1986-ban a tanárképző intézet megalapítója és vezetője egy évig. 1988-tól a Képzőművészeti Főiskolán tanít. Az európai Frequenzen művészcsoport tagja. Főbb kiállításai: Csók István Galéria (1977, 1985, 1989), Műcsarnok (1981), Salzburg (1985), München (1986), Genf (1987), Bologna (1999). Díjai: a szegedi nyári tárlat díja (1970), Munkácsy Mihály-díj (1976), a hatvani portrébiennále nagy díja (1990), okok - tehát nem az alkotói képességek — miatt kimarad a gyűjtői körből, a dokumentációkból. ■ Veszély ez vagy valóság? — A nagyobb kiállítások, médiaszereplések kapcsán úgy tetszhet: az országnak nagyjából tizenkét festője és nyolc szobrásza van. Ez képtelenség. ■ Akire nem jut figyelem, miből él? — Vannak bizonyos „vonal alatti” lehetőségek. A vidéki vásárokon százával árulnak festményeket, közöttük kiváló hamisítványokat is. Magam is vettem már ilyet, külön örömet okozott, hogy harmincezer forintról sikerült ötezerre lealkudnom. Ám a filléres és a milliókért elkelő képeken kívül még nagyon sok értékes, kortárs alkotás található. Ahhoz, hogy ezek is bekerüljenek a „körforgásba”, komoly szemléletváltás szükséges. ■ Önmagát egyszer „anekdotázó” festőnek nevezte. Képei láttán értelmezhető meghatározás. A rendszerváltás után mások is írtak önről épeszű elemzéseket. Például azt, hogy festményeit egyszerre jellemzi bánat és humor. Legismertebb munkáinak egyike a Magyar Batman. Tényleg nem tudni, könnyezzünk-e vagy nevessünk rajta. — Az a kép lehetőségeink korlátait mutatja: van nekünk is Batmanünk, csak más, mint az eredeti. Fából készült, kissé féloldalas. Részemről nincs ebben semmi lesajnálás. Csupán kissé szarkasztikus, ironikus ember vagyok. És az egykori Ifjúsági Magazin megállapításával szemben inkább peszszimista, mint optimista. A festészet leginkább hangulatokhoz, érzésekhez kötődő műfaj. Az alkotói emóciók visszatükröződnek a képről. Meghatározók a mesterek is. Bernáth sokat mondogatta: fess szabadon, gátlások nélkül. Szőnyi pedig megállt egyszer mögöttem, nézte a munkám, majd így szólt: „Fiam, a látvány és a rajza között óriási az eltérés. Nincs más feladat, mint eltüntetni a különbséget. Sok szerencsét hozzá.” Azóta is elsősorban a tanácsaikat próbálom követni. ■