168óra, 2006. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)
2006-11-16 / 46. szám
Háttér Hetvenhét éves korában hunyt el Litván György. A Nagy Imreféle pártellenzékhez tartozott, tagja volt a Petőfi Körnek, részt vett a forradalom utóvédharcaiban, 1959-ben a Mérei Ferenc és társai elleni per vádlottjaként hat év börtönbüntetésre ítélték. Az ELTE egyetemi tanára, az ’56-os Intézet alapító, nyugalmazott tudományos igazgatója volt. KURCZ BÉLA faggatta a már nagybeteg történészt életútjának fordulatairól, szerepéről s a Rákosi ellen elkövetett „vértelen merényletről”. • Ön 1956. március 23-án, alig egy hónappal a Sztálint leleplező SZKP-kongresszus után egy nyilvános fórumon Rákosi lemondását követelte. Mitől volt ilyen bátor? És mit szólt ehhez a „legjobb magyar tanítvány”? — Merő véletlenségből kerültem olyan szituációba, ahol ezt megtehettem. Meghívott voltam egy pártaktívára. De púp volt a hátamon. Végül azért szántam rá magam - nem sejtvén, hogy Rákosi is ott lesz -, mert rám telefonáltak, feltétlenül szóljak hozzá, mivel Kovács István, a budapesti első titkár is jelen lesz, s nem ártana egy-két „nívósabb” észrevétel. Ráadásul úgy hallottam: a XX. kongresszuson kiállított bizonyítványt, Hruscsov záróbeszédét magyarázzák, amelynek tartalmát már ismertem ugyan a Szabad Európa Rádió révén, de furdalt a kíváncsiság, miként tálalják idehaza. Megéreztem, olyan alkalom kínálkozik, amit vétek lenne elszalasztani, hiszen a pártaktívákon szabadon lehetett beszélni. Vértelen merényletnek szántam tettemet. Nem azért, hogy megtérítsem Rákosit. Jeladásnak terveztem akciómat, amely révén végre „világgá lehet kiabálni” az addig kimondhatatlant. S valóban, egy héttel később - Egerben elmondott beszédére utalva - Lukácsy Sándor az Írószövetségben már élesen támadta Rákosit, kijelentve, nincs arányban az elkövetett törvénytelenségekkel „a Júdás-alakkal kimondott három szó: Rajk László elvtárs”. Két-háromszáz ember lehetett jelen. Biszku Béla volt a XIII. kerületi titkár, s anélkül szólított fel egyeseket hozzászólásra, hogy jelentkeztek volna. Felírtam egy cetlire a nevem, s kivittem a pulpitushoz. Öt perc múlva az emelvényen kellett előadnom mondandómat. ”- Dermedt csönd következett, vagy üdvrivalgás? - így szólt: „Itt most egy nagy megújulás lehetősége áll a párt és az ország előtt, de ez nem mehet végbe, mert sem a párttagság, sem a nép zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben és személy szerint Rákosi Mátyásban, s ennek le kell vonni a konzekvenciáit.” Felhördülés hullámzott végig a közönség soraiban. Hihetetlen hang volt, mintha ezer palackból húznák ki egyszerre a dugót. És akkor egy hordozható káder, Balogh elvtárs, a Ganz Hajógyár párttitkára felugrott az elnökségben, s az asztalt csapdosta, mondván: ez mégiscsak sok! De Rákosi leintette, tudta, miként kell ilyen helyzetben viselkednie. Erre folytattam: „Meglehet, megköveznek, de legyen elég abból, hogy másképp beszélnek otthon meg az eszpreszszóban az emberek, és másként a taggyűléseken.” A hallgatóság harmada tapsolt, harmada csöndben volt, harmadik harmada gyűlölködve fogadta szavaimat. Rákosi csak később válaszolt, egy órán át mondta a magáét, s csak a legvégén tért rá: „Nem ismerem ezt a fiatal elvtársat, lehet, személy szerint becsületes, de amit mond, azonos azzal, amit az Amerika Hangja harsog, hogy én menjek, a párt pedig adja át a hatalmat.” Ezzel végképp kiadta magát, hisz saját hatalmát azonosította a pártéval. „És az ilyen hangot le kell leplezni és szétzúzni” - harsogta.- És jött a nagy fekete autó? - Békésen hazamentem. Vártam egy ideig, de nem jött. A technikumban sem szóltak, hogy nézzek más munka után... ›- Miként élte meg a forradalmat? Részt vett az utcai harcokban? — Bejártam az egyetemre az értelmiségi forradalmi bizottsághoz, de megvallom, nem volt említésre méltó szerepem. November 4-én, amikor ágyúdörgésre ébredtünk, lementem a közeli rendőrlaktanyába a Böszörményi útra. Időközben ugyanis - igaz, távollétemben - beválasztottak a kerületi forradalmi bizottságba, s ott kötötték a lelkünkre: fegyvert fogunk, ha jönnek lázadás LITVÁN GYÖRGY EMLÉKEI 24