168óra, 2006. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)

2006-12-07 / 49. szám

a lakókat is. S egy kicsit így is volt — kora egyik legdivato­sabb építészeként erősen tudta formálni annak a feltörekvő polgári rétegnek az ízlését, amely a harmincas években be­építtette a Rózsadombot meg a Pasarétet. Ebben a világban sokak számára fontosabb volt a reprezentatív nyilvánosság (vagyis hogy eldicsekedhessenek vele, miszerint az ő házu­kat is Kozma tervezte), mint hogy tetszik-e nekik eredetileg a tervező által különösen kedvelt linóleumpadló. Az volt az érzésem, amikor e hajdani házakba képzeltem magam, mint Hulot úrnak Táti zseniális filmjeiben: a tárgyak mintha el­szabadultak volna, hogy uralkodjanak rajtunk. Persze marad még gondolkodnivaló elég e pompás kiállí­táson. Akit inkább a történelem forgandósága érdekel, elme­renghet azon, ki mindenki lakott e hat-hét évtizedben e há­zakban (mindegyik története kész regény, komolyan), akit az építészet foglalkoztat, szomorkodhat az eszement átépí­téseken, a többiek meg élvezhetik, milyen hatalmas munká­val, ötletesen, a hajdani mester iránti tisztelettel építette meg ezt a tárlatot a rendező, Horányi Éva és a látványtervező, Somlai Tibor. Jolsvai András pelli stílusa valóban sokat változott-e pályája utolsó harma­dában; hogy kimerítő-e a riffezés olyatén meghatározása: a hangszercsoportok közötti erősen ritmikus zenei párbeszéd; hogy 1924-ben volt-e Hitler „sörházi puccsa” (így és úgy); hogy Trockijt azért szerettük-e valaha, mert orosz hadügy­miniszter volt. Elmesélhet­jük továbbá, hogy csupán legenda: Orson Welles rá­diójátéka (a Világok harca) „országos” pánikot okozott 1938-ban. Sajnálkozhatunk, mert Wild Bill Davison is kimaradt (noha megértjük: 140 oldalba nem fér bele mindenki, akit szeretünk), mert a dixieland jószerivel csupán előzményként szere­pel. És mire észrevesszük magunkat, már napok óta beszélgetünk, s csak e sajá­tos könyv felénél tartunk, pedig még mennyi monda­ni­, hallgatni­ és tanulniva­­lónk lenne. Sípos Balázs Füles Ez a Füles nem az a Füles, akit a Micimackóból szeretünk, de még csak az sem, aki egy hasonnevű újság címlapjáról köszönt ránk, noha errefelé már meleg, kezd melegedni, s ez annyit tesz, hogy még­iscsak van ennek a Fülesnek valamiféle kö­ze a sajtóhoz. Itt letehetjük az első pontot, túl vagyunk az expozíción. Tárgyalás: 1. Nehéz ám a tényfeltáró újságíró élete, de még a halála is. Az oknyomozó újságíró­nak - hogy úgy mondjam - létérdeke: ne haljon meg idő előtt. Mondhatnák persze (már olvastam is valahol kinyomtatva), hogy micsoda hülyeség, hogy egy tényfeltá­ró riporter visszaúszik a Léthe habjaiban az e világi partokra, holott... Na mármost, e szigorú szempont szerint az isteni színjáték is necces, csak még Dante nem vette észre. 2. Ezt a kifogást meghaladtuk. Van másik! 3. Ha Woody Allen mérsékelten szórakoz­tató, tempójában öreges, energiáiban luka­­csos opusát szemügyre vesszük, akkor ab­ban erősen kifogásolható, hogy a gyilkos le­leplezésekor olyan váratlan fordulattal áll elő az egyik főszereplő, amilyet nem illik krimifélékben alkalmazni. (A bűnügyi tör­ténetekben is van etikett!) Teszem fel: ha valaki az egész drámában tolószékes, akkor nem illő a fináléban felpattannia, és álru­hás karatebajnokként viselkednie, vagy ha igen, akkor ezt az átalakulást nagyon gon­dosan, elhitetően, mondhatnám: művészien kell előkészíteni, számolva a klubból való esetleges kigolyózás kockázataival is. 3. Összefoglalva: egy krimicsek, nem a szokásos New York-i szorongásos értelmi­ségiek világából, nem a pszichoanalitikus díványon (vagy egyéb díványokon) játszó­dó históriákból, hanem vérangol környe­zetbe helyezett ironikus játék tragikus ki­menettel. Volt jobb, volt rosszabb. Woody Allent nem ezért szerettük meg, s azóta is. Nézhető. Bölcs István Kultúra 39

Next