168óra, 2006. október-december (18. évfolyam, 40-52. szám)
2006-12-07 / 49. szám
a lakókat is. S egy kicsit így is volt — kora egyik legdivatosabb építészeként erősen tudta formálni annak a feltörekvő polgári rétegnek az ízlését, amely a harmincas években beépíttette a Rózsadombot meg a Pasarétet. Ebben a világban sokak számára fontosabb volt a reprezentatív nyilvánosság (vagyis hogy eldicsekedhessenek vele, miszerint az ő házukat is Kozma tervezte), mint hogy tetszik-e nekik eredetileg a tervező által különösen kedvelt linóleumpadló. Az volt az érzésem, amikor e hajdani házakba képzeltem magam, mint Hulot úrnak Táti zseniális filmjeiben: a tárgyak mintha elszabadultak volna, hogy uralkodjanak rajtunk. Persze marad még gondolkodnivaló elég e pompás kiállításon. Akit inkább a történelem forgandósága érdekel, elmerenghet azon, ki mindenki lakott e hat-hét évtizedben e házakban (mindegyik története kész regény, komolyan), akit az építészet foglalkoztat, szomorkodhat az eszement átépítéseken, a többiek meg élvezhetik, milyen hatalmas munkával, ötletesen, a hajdani mester iránti tisztelettel építette meg ezt a tárlatot a rendező, Horányi Éva és a látványtervező, Somlai Tibor. Jolsvai András pelli stílusa valóban sokat változott-e pályája utolsó harmadában; hogy kimerítő-e a riffezés olyatén meghatározása: a hangszercsoportok közötti erősen ritmikus zenei párbeszéd; hogy 1924-ben volt-e Hitler „sörházi puccsa” (így és úgy); hogy Trockijt azért szerettük-e valaha, mert orosz hadügyminiszter volt. Elmesélhetjük továbbá, hogy csupán legenda: Orson Welles rádiójátéka (a Világok harca) „országos” pánikot okozott 1938-ban. Sajnálkozhatunk, mert Wild Bill Davison is kimaradt (noha megértjük: 140 oldalba nem fér bele mindenki, akit szeretünk), mert a dixieland jószerivel csupán előzményként szerepel. És mire észrevesszük magunkat, már napok óta beszélgetünk, s csak e sajátos könyv felénél tartunk, pedig még mennyi mondani, hallgatni és tanulnivalónk lenne. Sípos Balázs Füles Ez a Füles nem az a Füles, akit a Micimackóból szeretünk, de még csak az sem, aki egy hasonnevű újság címlapjáról köszönt ránk, noha errefelé már meleg, kezd melegedni, s ez annyit tesz, hogy mégiscsak van ennek a Fülesnek valamiféle köze a sajtóhoz. Itt letehetjük az első pontot, túl vagyunk az expozíción. Tárgyalás: 1. Nehéz ám a tényfeltáró újságíró élete, de még a halála is. Az oknyomozó újságírónak - hogy úgy mondjam - létérdeke: ne haljon meg idő előtt. Mondhatnák persze (már olvastam is valahol kinyomtatva), hogy micsoda hülyeség, hogy egy tényfeltáró riporter visszaúszik a Léthe habjaiban az e világi partokra, holott... Na mármost, e szigorú szempont szerint az isteni színjáték is necces, csak még Dante nem vette észre. 2. Ezt a kifogást meghaladtuk. Van másik! 3. Ha Woody Allen mérsékelten szórakoztató, tempójában öreges, energiáiban lukacsos opusát szemügyre vesszük, akkor abban erősen kifogásolható, hogy a gyilkos leleplezésekor olyan váratlan fordulattal áll elő az egyik főszereplő, amilyet nem illik krimifélékben alkalmazni. (A bűnügyi történetekben is van etikett!) Teszem fel: ha valaki az egész drámában tolószékes, akkor nem illő a fináléban felpattannia, és álruhás karatebajnokként viselkednie, vagy ha igen, akkor ezt az átalakulást nagyon gondosan, elhitetően, mondhatnám: művészien kell előkészíteni, számolva a klubból való esetleges kigolyózás kockázataival is. 3. Összefoglalva: egy krimicsek, nem a szokásos New York-i szorongásos értelmiségiek világából, nem a pszichoanalitikus díványon (vagy egyéb díványokon) játszódó históriákból, hanem vérangol környezetbe helyezett ironikus játék tragikus kimenettel. Volt jobb, volt rosszabb. Woody Allent nem ezért szerettük meg, s azóta is. Nézhető. Bölcs István Kultúra 39