168óra, 2007. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)

2007-07-12 / 28. szám

Kultúra Ezen a héten ajánljuk még: az Utazás az olasz művészetben 1950-1980 - Száz mű a Farnesina-gyűjteményből című kiállítást a Szépművészeti Múzeumban; a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (július 17.). 36 Hivatásos hullarabló A hagyma, amely a kötet címében sze­repel, persze nem Grassé, hanem Ibse­né. Hámozni, bántani Peer Gynt kezd­te. A sors azonban, amelyik kibomlik a hagyma fogyó ré­tegei alól, tévedhetetlenül Grassé. Aki tévedhetetlen lenne maga is? Ellenkezőleg! Az egész könyv küzdelem az emlé­kezéssel! A tévedés jogáért. Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem. Velem esett meg? Vagy moziban láttam? „Mint­ha csupa alulexponált képet nézegetnék...” — írja. Szégyentelenül sok a szövegben a „nemtudomhol”, „nem­­tudomki”, „nemtudommikor”. Aki ily bizonytalan - mond­hatnák az ne írjon autobi­­ográfiát. Ám ez a könyv nemcsak önéletrajz, hanem gyónás és fejlődésregény, esszé és filológia, esélyek, változatok keresése és hi­telesítése vagy elutasítása. S benne a leleplezett ti­tok, amely a német köz­véleményt felkavarta, hogy az írót 16-17 éve­sen besorozták a háborús bűnösként Nürnbergben megbélyegzett Waffen- SS-be. Grass hitt a Biro­dalomban, a fegyverek­ben. A háború meghatá­rozó élménye, hiszen gyerekkorát a frontvá­rosban, Danzigban töl­tötte. Azonban a tragédiából ta­nult, s afféle eleven antináci lelkiismeretként szolgált to­vább. Megtagadta a német múltat, de tételesen nem számolt el a sajátjával. Azt írja: „Nem néztem vissza, csak rémülten pillantottam hátra a vállam fölött.” A kötet: küzdelem az anyaggal, és az „anyag” küzdelme a férfival, aki már nem azonos odahagyott fiatal önmagával, a megsokkolt katonával és méla hadifogollyal, noha meg sem tagadhatja, el sem lökheti. A hajdani fiatalembert most szin­te levetkőzteti, hibáit felmutatja, sebeit feltárja, titkait kira­bolja és közszemlére teszi. Nem menti fel. Grass önképe szinte degusztálóan ironikus, szavai keserűek: „Később, jó­val később, amikor végre alkalmam nyílott rá, hogy szavak­kal papírra ürítkezzem, s közben... hivatásos hullarablóként leljek zsákmányra...” — ítél magáról és életműve felett a szerző. Más emlékiratokban — visszanézve — az utak mindig ki­­egyenesednek, a célok fénylenek, a léptek határozottak és egyfelé visznek. Grass nem akarja becsapni magát. Sem az olvasót. Ő egy bizonytalan túlélő. Talán így esett, talán nem. Talán ez az ő történelme. Talán a miénk. Is. (Fordította: Győri László, kiadta az Európa.) Erdélyi S. Gábor Szívás ''zu* Azt hiszem, bennem van a hiba. Én voltam rossz idő­ben rossz helyen. Én hittem azt, hogy színházi előadást látok, amelyben mégiscsak kellene lennie valamely belső logiká­nak, értelmes szüzsének, jellemeknek, efféléknek, én hittem azt, hogy egy zenés darabban nem árt a zene sem, hogy a rím a sorvégek összecsengését jelenti (alapesetben), meg ilyenek. De láthatóan egyedül voltam ezzel. A Magyar Színház zsú­folásig megtelt nézőterén senkinek nem volt semmi gondja a Vámpírok bálja előadásával. Sőt! A fontosabbnak ítélt betét­számokat tapsok, sikítások honorálták, a végén volt vastaps is, virággal, bravóval, minden, ami csak kell. Rajtam kívül mindenki meg volt győződve róla, hogy jelentős kulturális esemény boldog részese. Nekem meg úgy tűnt fel az egész, mintha az önkiszolgáló gyorsétteremben a vendégek lelkesen kitapsolnák a főszaká­csot egy jól sikerült hamburger láttán. Mondom, hogy bennem van a hiba. Mindenki másnak bő­ven elég, hogy háromórás nyílt színi szívatásban vehet részt. Csak engem háborít fel, amikor azt látom, hogy egy filmben­ / Hoggyal kezdek mondatot !/: •,// Régen, még gyerekkoromban történt, hogy valamelyik rádió egy izgató, egy sosemvolt, wKKK sosem hallott Allegro barbarót közvetített. Egy nyitott Bartók-művet, amelyet mindenki kedve szerint interpretálhat, amelyet a zongorista elemeire szedett, majd addig ismeretlen módon, nem tolakodón, más zeneszerzők világát megidézve épített fel újra. Így esett, hogy mielőtt föl­eszmélhettem volna, már gyerekkori álmaim között volt egy varázslatos Földes Andor-lemez is. Ott volt, és beékelődött valahová a földbirtokoslét és aközé, hogy tanítóim életre szóló tiltása ellenére egyszer majd hoggyal kezdek monda­tot. Mert nem arra vágytam, hogy bármit is fölfedezzek, nem arra, hogy a Francia Tudományos Akadémián - szék­foglaló előadásomat illusztrálandó - gyűrűgyakorlatot mu­tassak be; ehelyett szent esküvéssel fogadtam: életemben legalább egyszer hoggyal kezdek mondatot, s lesz egy va­rázslatos Földes Andor-korongom. És most, hogy a Deutsche Grammophon archívumából elővarázsolt húsz Földes-felvételt (Bachtól és Brahmstól kezdve Bartókon, Kodályon át Sztravinszkijig és Coplandig), föltette ezeket két CD-re, s ellátta a fölirattal: „A klaviatúra varázslója”, itt az ideje nekikezdeni annak a bizonytalan mondatnak. Hogy fantasztikus, hogy lélegzetelállító, mondanom sem

Next