168óra, 2007. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)
2007-07-12 / 28. szám
Kultúra Ezen a héten ajánljuk még: az Utazás az olasz művészetben 1950-1980 - Száz mű a Farnesina-gyűjteményből című kiállítást a Szépművészeti Múzeumban; a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (július 17.). 36 Hivatásos hullarabló A hagyma, amely a kötet címében szerepel, persze nem Grassé, hanem Ibsené. Hámozni, bántani Peer Gynt kezdte. A sors azonban, amelyik kibomlik a hagyma fogyó rétegei alól, tévedhetetlenül Grassé. Aki tévedhetetlen lenne maga is? Ellenkezőleg! Az egész könyv küzdelem az emlékezéssel! A tévedés jogáért. Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem. Velem esett meg? Vagy moziban láttam? „Mintha csupa alulexponált képet nézegetnék...” — írja. Szégyentelenül sok a szövegben a „nemtudomhol”, „nemtudomki”, „nemtudommikor”. Aki ily bizonytalan - mondhatnák az ne írjon autobiográfiát. Ám ez a könyv nemcsak önéletrajz, hanem gyónás és fejlődésregény, esszé és filológia, esélyek, változatok keresése és hitelesítése vagy elutasítása. S benne a leleplezett titok, amely a német közvéleményt felkavarta, hogy az írót 16-17 évesen besorozták a háborús bűnösként Nürnbergben megbélyegzett Waffen- SS-be. Grass hitt a Birodalomban, a fegyverekben. A háború meghatározó élménye, hiszen gyerekkorát a frontvárosban, Danzigban töltötte. Azonban a tragédiából tanult, s afféle eleven antináci lelkiismeretként szolgált tovább. Megtagadta a német múltat, de tételesen nem számolt el a sajátjával. Azt írja: „Nem néztem vissza, csak rémülten pillantottam hátra a vállam fölött.” A kötet: küzdelem az anyaggal, és az „anyag” küzdelme a férfival, aki már nem azonos odahagyott fiatal önmagával, a megsokkolt katonával és méla hadifogollyal, noha meg sem tagadhatja, el sem lökheti. A hajdani fiatalembert most szinte levetkőzteti, hibáit felmutatja, sebeit feltárja, titkait kirabolja és közszemlére teszi. Nem menti fel. Grass önképe szinte degusztálóan ironikus, szavai keserűek: „Később, jóval később, amikor végre alkalmam nyílott rá, hogy szavakkal papírra ürítkezzem, s közben... hivatásos hullarablóként leljek zsákmányra...” — ítél magáról és életműve felett a szerző. Más emlékiratokban — visszanézve — az utak mindig kiegyenesednek, a célok fénylenek, a léptek határozottak és egyfelé visznek. Grass nem akarja becsapni magát. Sem az olvasót. Ő egy bizonytalan túlélő. Talán így esett, talán nem. Talán ez az ő történelme. Talán a miénk. Is. (Fordította: Győri László, kiadta az Európa.) Erdélyi S. Gábor Szívás ''zu* Azt hiszem, bennem van a hiba. Én voltam rossz időben rossz helyen. Én hittem azt, hogy színházi előadást látok, amelyben mégiscsak kellene lennie valamely belső logikának, értelmes szüzsének, jellemeknek, efféléknek, én hittem azt, hogy egy zenés darabban nem árt a zene sem, hogy a rím a sorvégek összecsengését jelenti (alapesetben), meg ilyenek. De láthatóan egyedül voltam ezzel. A Magyar Színház zsúfolásig megtelt nézőterén senkinek nem volt semmi gondja a Vámpírok bálja előadásával. Sőt! A fontosabbnak ítélt betétszámokat tapsok, sikítások honorálták, a végén volt vastaps is, virággal, bravóval, minden, ami csak kell. Rajtam kívül mindenki meg volt győződve róla, hogy jelentős kulturális esemény boldog részese. Nekem meg úgy tűnt fel az egész, mintha az önkiszolgáló gyorsétteremben a vendégek lelkesen kitapsolnák a főszakácsot egy jól sikerült hamburger láttán. Mondom, hogy bennem van a hiba. Mindenki másnak bőven elég, hogy háromórás nyílt színi szívatásban vehet részt. Csak engem háborít fel, amikor azt látom, hogy egy filmben / Hoggyal kezdek mondatot !/: •,// Régen, még gyerekkoromban történt, hogy valamelyik rádió egy izgató, egy sosemvolt, wKKK sosem hallott Allegro barbarót közvetített. Egy nyitott Bartók-művet, amelyet mindenki kedve szerint interpretálhat, amelyet a zongorista elemeire szedett, majd addig ismeretlen módon, nem tolakodón, más zeneszerzők világát megidézve épített fel újra. Így esett, hogy mielőtt föleszmélhettem volna, már gyerekkori álmaim között volt egy varázslatos Földes Andor-lemez is. Ott volt, és beékelődött valahová a földbirtokoslét és aközé, hogy tanítóim életre szóló tiltása ellenére egyszer majd hoggyal kezdek mondatot. Mert nem arra vágytam, hogy bármit is fölfedezzek, nem arra, hogy a Francia Tudományos Akadémián - székfoglaló előadásomat illusztrálandó - gyűrűgyakorlatot mutassak be; ehelyett szent esküvéssel fogadtam: életemben legalább egyszer hoggyal kezdek mondatot, s lesz egy varázslatos Földes Andor-korongom. És most, hogy a Deutsche Grammophon archívumából elővarázsolt húsz Földes-felvételt (Bachtól és Brahmstól kezdve Bartókon, Kodályon át Sztravinszkijig és Coplandig), föltette ezeket két CD-re, s ellátta a fölirattal: „A klaviatúra varázslója”, itt az ideje nekikezdeni annak a bizonytalan mondatnak. Hogy fantasztikus, hogy lélegzetelállító, mondanom sem