168óra, 2009. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
2009-04-02 / 14. szám
Siusi dijonimus Saját orr-résszel, motorral és még két oroszlános emblémával járult hozzá a Peugeot saját szabadidőautójának megszületéséhez. Francia kocsiként nem tudta értelmezni, de japánként megkedvelte a 4007-est FÉJJA ZSOLT. Ha nem is mindig őszinte mosollyal, de valahogy mégis elégedetten konstatálom: bár úgy tűnik, a világ rohan és fejlődik, a hagyományokon, sokéves, évtizedes beidegződéseken nem fog sem idő, sem hatalmi szó. Ezt éreztem néhány éve, amikor a korszerű Volvo buszok gyártócsarnokában ugyanaz a munkaköpenyt vagy más ruházatot sem viselő Samantha Fox figyelte a szekrényajtókról a dolgozókat, aki a nyolcvanas években. Igaz, akkor még Ikarusok készültek az üzemben. Erre gondoltam, amikor a valós veszélyt csökkenteni hivatott fővárosi szmogriadó kapcsán össznépi számlan kezdődött, hogy a több autóval rendelkező családok birtokában feltétlenül legyen páros és páratlan rendszámú is. E hasábokon is többször értekeztem a különböző autógyártó nemzetek termékeit magasztaló/sújtó sztereotípiákról, amelyek sokat halványodtak, de nem tűnnek el. A hoszszas példálózás helyett most szóljunk csak a francia kocsikat illető múlt századi közhelyekről: kényelmesek, elegánsak, de megbízhatatlanok, az elektronikájuk rémálom, és még nehezen is szerelhetők. Ha a Peugeot 4007-essel nem nyílik tiszta lap, akkor soha semmivel. A 4007-es annyira francia, amenynyire a hortobágyi szürke marha vietnami csüngő hasú sertés. Vagy csak valamivel kevésbé. A Peugeot a sor végére szorult a szabadidőautókat egymás után bemutató gyártók közt, ugyanis egyáltalán semmilyen SUV-val nem tudta kiszolgálni a válság előtt még oly népszerű kategória kedvelőit. Egy olyan, a műfajban járatlan cégnek, amilyen a Peugeot is, rengeteg pénzébe és időbe kerülne a nulláról megtervezni a saját modelljét, nem csoda, hogy meg sem próbálkozott vele. A konszerntárs Citroennél értelemszerűen ugyanaz volt a helyzet, ezért kapcsolati és földrajzi szempontból egyaránt távoli partnerre, a Mitsubishire esett a választás. A terepjárógyártásban tapasztalt japán cég az Outlanderrel segítette ki a PSA-t, így pillanatok alatt megszületett a Citroen C-Crosser és a Peugeot 4007 párosa. Jó eséllyel minden idők legjobban összerakott Peugeot-ja lett a 4007-es; korántsem apró szépséghiba, hogy ezt egy olyan kocsival sikerült elérniük, amelyhez - a dízelmotoron kívül - nem sok közük van. Az oroszlán olyan idegenül hat a kocsi hátulján, ahogyan a NASA feliratú hordozórakéta mutatna egy IFA platóján. Az autó orra már egyértelműen peugeot-s, a hűtőmaszk akkora, mint egy 207-es szélvédője, az elnyújtott lámpák és a széles vigyorú maszk alkotta frontrész viszont csak fizikai kapcsolatban áll a 4007-es oldalával és farával, a fényezésen kívül nem találni olyan stiláris elemet, amely egybekapcsolná őket. Ennyi önálló szellemi terméket sem találni a belső térben. Ha előrebocsátom, hogy még a műszerfal piros-fehér fényeit sem cserélték Peugeot-narancssárgára, akkor nem kell sokat magyaráznom, vajon milyen hangulatot áraszt a belső. Aki japán autókhoz szokott, csukott szemmel is mindent megtalál a 4007-esben, amelynek kezelőszervei olyannyira áttekinthetők, hogy biztos megoldást jelentenek az álmatlanságban szenvedőknek. A kormányközép emblémáját letakarva nincs ember, aki megmondja, Mitsubishiben, Citroenben vagy Peugeot-ban ül-e. Menet közben sincs. Az Outlanderbe, a C-Crosserbe és a 4007-esbe egyaránt a PSA-féle 2,2 literes turbódízel motor kerül (a Mitsubishihez egy kétliteres dízel, egy szívó és egy 46 168 óra