168óra, 2010. január-március (22. évfolyam, 1-12. szám)
2010-02-25 / 8. szám
► Glóbusz sem, amikor azt német támadás érte. Egyetlen kommunistaellenes kijelentését sem vonta vissza, s mint tudni róla, a világháború után valóságos szellemi motorja lett egyfelől az atlanti politikai szövetségnek, másfelől a német-francia kiegyezésen alapuló európai egységnek. Abban, hogy Európára - az ő megfogalmazása szerint - lehullott a vasfüggöny, nehéz a személyes felelősségét fellelni, mert nem ő, hanem a békerendezés igazi „naivája”. Franklin Roosevelt amerikai elnök volt az, aki óvakodott vele Jalta (1945. január) előtt egyeztetni, nehogy Sztálin „összeboltolást” sejtsen az osztozkodás előtt. De különben is: akkor már Kelet- és Közép- Európa java része szovjet megszállás alatt volt; a nyugati szövetségesek keveset tehettek a szovjet politikai akarat ellen. Egy szó nem igaz abból, hogy Churchill „rögeszmésen tisztelte” volna Sztálint; ha ez a modell bárkire is ráhúzható, az nem ő, hanem az amerikai elnök. Van egyébként egy másik évfordulónk is: Drezda szövetséges terrorbombázásáé (1945. február). Mint olvassuk magyar forrásunkból, Churchill agyában fogant volna meg e 600 ezres város „polgári lakossága könyörtelen lemészárlásának” terve. A szövetségesek a szinte zavartalan hadi termelést folytató, gyönyörű, barokk várost valóban lebombázták. De az a szám, amely a „revizionista” történetírásban - 200-500 ezer halott - eddig forgalomban volt, a legismertebb német hadtörténészek különbizottságának 2008. októberi jelentése szerint legrossszabb esetben is 20-25 ezer volt. Szóval nem történt olyan esemény, amellyel David Irving és a hozzá hasonlók egy „második holokausztot” akartak a britek (és az amerikaiak) nyakába varrni. Egyébiránt pedig a kijelölt bombázási térképen Drezda nevét nem Churchill, hanem Arthur Harris brit légimarsall helyezte el - maga a miniszterelnök idővel többszörösen elhatárolódott ettől a cselekménytől. Végül: Winston Churchillt, a „gazembert” pompás történelmi írásműveinek egész sora okán Nobel-díjas íróként is tiszteljük, mindenki más féltékenységének és gyanakvásának dacára is. ■ 40 18 Óra A 37 éves Paul Kealey tíz évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniából Izraelbe, a Nahsonim kibucban él békében családjával, így volt ez a múlt hétig. Amikor is egy reggel váratlanul az Interpol körözöttjeinek listáján találta magát mint Mahmud el-Mabhud terrorista Hamasz-vezető dubai meggyilkolásának gyanúsítottja, YEHUDA LAHAV jelenti Tel-Avivból. A dubai merénylők hamis útlevelekkel jutottak be az emirátusba, ám azok valós izraeli (valamint brit, ír és francia) állampolgárok adatait tartalmazták. Pedig Paul Kealey (és további öt izraeli), akinek személyazonosságát így ellopták, nem veszítette el, nem adta kölcsön az útlevelét, nem hagyta el a múlt évben Izraelt, soha nem járt Dubaiban, és fogalma sem volt Mahmud el-Mabhudról, sem az ellene elkövetett merényletről. Mindenki gyanús Hogyan kerültek Paul Kealey-nek (és társainak) adatai a dubai merénylők hamis útleveleibe? Mint minden hasonló esetben, Izrael hivatalosan nem erősíti meg, és nem is cáfolja részvételét az akcióban. Fennáll tehát mindkét lehetőség: a dubai akció az izraeli titkosszolgálat (a Moszad) műve vagy egy másik csoporté. Ez utóbbi lehetőség sem zárható ki. A palesztinok - a Hamasz és a Fatah - egymást vádolják. Utóbbi esetben izraeli állampolgárok adatainak belekeverése a hamisított útlevelekbe igen hasznos: Izraelre tereli a figyelmet. Viszont a jól őrzött izraeli adattárból megszerezni a kívánt adatokat aligha könnyű. Ha a Moszad vitte véghez a dubai akciót, izraeli polgárok valós adatainak felhasználása (ami Izraelre tereli a gyanút) csak a sietős munka vagy a túlzott önbizalom következménye lehet. Abban a hiszemben, hogy az ellenfél nem elég ügyes, és nem eléggé rátermett, hogy felfedezze az összefüggéseket. A túlzott önbizalom egyébként a múltban is többször jellemezte a