168óra, 2010. október-december (22. évfolyam, 40-52. szám)
2010-10-07 / 40. szám
Köztünk szólva az történt, ami várható volt. Akik áprilisban a Fideszre voksoltak, ugyan miért is fordultak volna szembe négy hónappal később azzal a politikával, amely eddig pontosan végrehajtotta a vágyaikat? Az új kurzus saját kádereit ültette az alkotmányos intézmények majd’ mindegyikének legfontosabb pozícióiba - és ahol még nem tette, ott is kilátásba helyezte -, valamennyi állami vállalat vezetését lecserélte, a maga javára szabta át a választói körzeteket és a választás szabályait, miközben lankadatlanul folytatja a közszféra „megtisztítását” az elmúlt nyolc évben kinevezettektől. A minden szinten, nem mellesleg a közmédiában is megragadott és központosított hatalom ugyanakkor nem feledkezett meg a szimbolikus törvények és a pénzügyi „szabadságharc” által kielégíthető nacionalista érzületről; minden terület megkapta a nemzeti jelzőt: az érdekegyeztetés, a gazdaság, a kultúra és a sport egyként a „nemzeti ügyek kormányának” kezébe került. Erre mondta Orbán Viktor most, a helyhatósági választás eredményhirdetése utáni szózatában, hogy 1990 csak most, 2010-ben nyerte el értelmét. Eszerint a rendszerváltás azt a célt szolgálta, hogy a liberális demokrácia két évtizedes átmeneti tévelygése után megszülethessen a keresztény-nemzeti féldiktatúra, amit a jobboldal elkötelezettjei a kétharmados győzelem természetes következményének tekintenek, és vele szemben nincsenek sem alkotmányos, sem jogállami fenntartásaik. Ez a hatalomtechnikai offenzíva - a velejáró populista propagandával együtt — eddig sikerrel fedte el, hogy az eltelt hónapokban a Fidesz-kamarilla igazában semmit sem csinált, valódi programját és költségvetését viszont máig is titkolja. A kormánypárti szavazók továbbra is fegyelmezett lelkesedéssel voksoltak, s hogy az urnákhoz járulók aránya a szavazásra jogosultak ötven százalékát sem érte el, abba még akkor is minden bizonnyal jobban belejátszott a baloldali és a liberális szimpatizánsok rezignált távolmaradása, ha a Fidesz-tábor hadrafoghatósága azért elmaradt a pártvezetés ambícióitól. De így is elég volt a szinte totális diadalhoz: a közgyűlések majd mindegyikében többséget szerzett a jobboldal. Bár a szocialista párt hozta az eleve szerény, de az adott helyzetben legjobb formáját, csakugyan a legnagyobb ellenzéki alakulat maradt, ám ez a tény önmagában nem változtat azon, hogy a számára korábban sem kedvező erőviszonyok drámaian tovább romlottak. Budapest a legfájóbb veszteség, és Szeged kivételével a még korábbról megmaradt városok jórésze is átállt. Az MSZP országos százalékaránya legfeljebb azt jelzi, hogy április óta valamelyest csökkent az elutasítottsága - ami talán még alapot adhat az elkövetkező idők sürgető belső változásaihoz. Az LMP támogatóinak nyilvánvaló lemorzsolódása sem meglepetés. Ha még a fővárosban sincs szavazatmegtartó képessége, hogyan lett volna vidéken, ez a formáció érzékelhetően mindinkább elveszíti liberális bázisát. Akik ebből a körből korábban jobb híján bízni próbáltak benne, most valószínűleg otthon maradtak, mert hiába várták tőle a remélt karakterességet. Ugyanakkor a Jobbik relatív meggyengülése jó hír a demokratáknak. Sokan épp attól féltek, hogy a szélsőjobb további teret nyer - tőlük azonban, úgy tűnik, a Fidesz vitt el olyan csoportokat, amelyeket a kormánypárt nemzetieskedése is kielégített. Tagadhatatlan, hogy az új kurzus vonzása változatlanul erős. Olyannyira, hogy még kétségbeejtő gazdasági kommunikációja sem rendítette meg, noha felelőtlen kijelentéseinek következményeként a hazai devizahitelesek ma mintegy ezermilliárddal többel tartoznak bankjaiknak, mint négy hónappal ezelőtt. Ezt a már-már valószerűtlen választói kitartást a kormány elsősorban a politikai alternatíva fájdalmas hiányának köszönheti. De ebben az önkormányzati kampányban még az eddigiekhez képest is jobban megtapasztalhattuk, hogy a Fidesz, sőt, maga a miniszterelnök milyen aggálytalanul igyekezett megfélemlíteni mindazoknak a városoknak a lakóit, akiknek esetleges többségéről feltételezhető volt az ellenzéki beállítottság. Orbán Viktor miskolci kampánylátogatásán egyenesen kijelentette, „senki nem akarhatja”, hogy ebből a városból „ellenzéki tűzfészek legyen”. És a városnak nem az a dolga, hogy miközben adósságai miatt segítségre szorul, „odadugja a botot a kormány kerekeibe”. Súlyos, árulkodó mondatok. Mert ha Orbán tűzfészeknek bélyegzi azt a települést, amelyik nem az ő pártjából választ polgármestert, akkor egyszersmind ellenségének is tartja. A tűzfészek tudniillik olyasvalami, amit betemetni, felszámolni, elfojtani szokás. Egy európai demokrácia kormányfője pedig nem szánhatja erre a sorsra politikai ellenfeleit. Nem fenyegetheti, nem zsarolhatja őket, és nem vádolhatja azzal, hogy ellenzéki mivoltukban kerékkötői lesznek a kormány működésének. Abban az országban, ahol a miniszterelnök mégis így beszél, erősen kétséges a választás szabadsága. Ahol a miniszterelnök így beszél, erősen kétséges a választás szabadsága. Mészáros Tamás Az ellenzék mint tűzfészek tk 168 Óra 5