168óra, 2010. október-december (22. évfolyam, 40-52. szám)

2010-10-07 / 40. szám

Köztünk szólva az történt, ami várható volt. Akik áprilisban a Fideszre vok­soltak, ugyan miért is fordultak volna szembe négy hónappal később azzal a politikával, amely eddig pontosan végrehaj­totta a vágyaikat? Az új kurzus saját kádereit ültette az alkot­mányos intézmények majd’ mindegyikének legfontosabb po­zícióiba - és ahol még nem tette, ott is kilátásba helyezte -, valamennyi állami vállalat vezetését lecserélte, a maga javá­ra szabta át a választói körzeteket és a választás szabályait, miközben lankadatlanul folytatja a közszféra „megtisztítá­sát” az elmúlt nyolc évben kinevezettektől. A minden szin­ten, nem mellesleg a közmédiában is megragadott és közpon­tosított hatalom ugyanakkor nem feledkezett meg a szimbo­likus törvények és a pénzügyi „szabadságharc” által kielégít­hető nacionalista érzületről; minden terület megkapta a nem­zeti jelzőt: az érdekegyeztetés, a gazdaság, a kultúra és a sport egyként a „nemzeti ügyek kormányá­nak” kezébe került. Erre mondta Orbán Viktor most, a hely­­hatósági választás eredményhirdetése utáni szózatában, hogy 1990 csak most, 2010-ben nyerte el értelmét. Eszerint a rendszerváltás azt a célt szolgálta, hogy a liberális demokrácia két év­­tizedes átmeneti tévelygése után meg­születhessen a keresztény-nemzeti fél­diktatúra, amit a jobboldal elkötelezettjei a kétharmados győzelem természetes kö­vetkezményének tekintenek, és vele szemben nincsenek sem alkotmányos, sem jogállami fenn­tartásaik. Ez a hatalomtechnikai offenzíva - a velejáró populista propagandával együtt — eddig sikerrel fedte el, hogy az eltelt hónapokban a Fidesz-kamarilla igazában semmit sem csi­nált, valódi programját és költségvetését viszont máig is tit­kolja. A kormánypárti szavazók továbbra is fegyelmezett lelkesedéssel voksoltak, s hogy az urnákhoz járulók aránya a szavazásra jogosultak ötven százalékát sem érte el, abba még akkor is minden bizonnyal jobban belejátszott a balol­dali és a liberális szimpatizánsok rezignált távolmaradása, ha a Fidesz-tábor hadrafoghatósága azért elmaradt a pártve­zetés ambícióitól. De így is elég volt a szinte totális diadal­hoz: a közgyűlések majd mindegyikében többséget szerzett a jobboldal. Bár a szocialista párt hozta az eleve szerény, de az adott helyzetben legjobb formáját, csakugyan a legna­gyobb ellenzéki alakulat maradt, ám ez a tény önmagában nem változtat azon, hogy a számára korábban sem kedvező erőviszonyok drámaian tovább romlottak. Budapest a legfá­jóbb veszteség, és Szeged kivételével a még korábbról meg­maradt városok jórésze is átállt. Az MSZP országos száza­lékaránya legfeljebb azt jelzi, hogy április óta valamelyest csökkent az elutasítottsága - ami talán még alapot adhat az elkövetkező idők sürgető belső változásaihoz. Az LMP támogatóinak nyilvánvaló lemorzsolódása sem meglepetés. Ha még a fővárosban sincs szavazatmegtartó ké­pessége, hogyan lett volna vidéken, ez a formáció érzékelhe­tően mindinkább elveszíti liberális bázisát. Akik ebből a kör­ből korábban jobb híján bízni próbáltak benne, most valószí­nűleg otthon maradtak, mert hiába várták tőle a remélt karak­terességet. Ugyanakkor a Jobbik relatív meggyengülése jó hír a demokratáknak. Sokan épp attól féltek, hogy a szélső­jobb további teret nyer - tőlük azonban, úgy tűnik, a Fidesz vitt el olyan csoportokat, amelyeket a kormánypárt nemze­­tieskedése is kielégített. Tagadhatatlan, hogy az új kurzus vonzása vál­tozatlanul erős. Olyannyira, hogy még két­ségbeejtő gazdasági kommunikációja sem rendítette meg, noha felelőtlen kijelenté­seinek következményeként a hazai devi­zahitelesek ma mintegy ezermilliárddal többel tartoznak bankjaiknak, mint négy hónappal ezelőtt. Ezt a már-már valószerűtlen választói kitartást a kor­mány elsősorban a politikai alternatíva fájdalmas hiányának köszönheti. De eb­ben az önkormányzati kampányban még az eddigiekhez képest is jobban megtapasztalhat­tuk, hogy a Fidesz, sőt, maga a miniszterelnök milyen aggálytalanul igyekezett megfélemlíteni mind­azoknak a városoknak a lakóit, akiknek esetleges többségé­ről feltételezhető volt az ellenzéki beállítottság. Orbán Viktor miskolci kampánylátogatásán egyenesen kijelentette, „senki nem akarhatja”, hogy ebből a városból „ellenzéki tűzfészek legyen”. És a városnak nem az a dolga, hogy miközben adós­ságai miatt segítségre szorul, „odadugja a botot a kormány kerekeibe”. Súlyos, árulkodó mondatok. Mert ha Orbán tűzfészeknek bélyegzi azt a települést, amelyik nem az ő pártjából választ polgármestert, akkor egyszersmind ellenségének is tartja. A tűzfészek tudniillik olyasvalami, amit betemetni, felszá­molni, elfojtani szokás. Egy európai demokrácia kormányfő­je pedig nem szánhatja erre a sorsra politikai ellenfeleit. Nem fenyegetheti, nem zsarolhatja őket, és nem vádolhatja azzal, hogy ellenzéki mivoltukban kerékkötői lesznek a kormány működésének. Abban az országban, ahol a miniszterelnök mégis így be­szél, erősen kétséges a választás szabadsága. Ahol a miniszterelnök így beszél, erősen kétséges a választás szabadsága. Mészáros Tamás Az ellenzék mint tűzfészek t­k 168 Óra 5

Next