168óra, 2012. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
2012-03-14 / 11. szám
44 168 Óra Multido Egy visszaemlékezésben ez olvasható: „Ekkor egy nagykabátos, karszalagos fiú állt fel a mécses mellé, és beszélni kezdett, keresetlen, egyszerű szavakkal. Nem mondott mást, csak azt, jegyezzük meg ezt a napot, és vigyük haza az emlékét, mert a ’48-as forradalom az egyik legszebb és legfontosabb esemény történelmünkben... Tudtuk, nem mondhat ennél többet, de legalább közülünk való beszélt.” Kézírásos önvallomás az őrszobán: „Átmásztam a rácson, letettem a táskámat, szóltam a körülállóknak, engedjenek fölmászni, beszélni akarok. Kértem, hallgassatok meg. Az első gondolatot, mondatokat előre tudtam. Megmondtam nekik, két évvel ezelőtt már megjártam ezt az utat, szinte ugyanezt az utat, de azóta gondolkoztam. Biztos, hogy ez volt az első mondatom. Aztán úgy, hogy ne érezzenek »rendőrnek«, el kellett mondanom, mire jutottam. Kezdtem ott, becsületesek vagytok, fiatalok, akikben mindig kell hogy legyen lázadószellem, és ez önmagában véve helyes és tiszta. Viszont ti most bűnösnek érzitek magatokat, mindennel szemben állóknak, minden ellen lázadtok. Kérlek benneteket, ne ezt tegyétek, hanem válasszátok ki azt, ami igazán méltó a gyűlöletre, keressétek meg a lényeget. Emlékszem, itt közbekiáltottak, valaki mellettem, alattam is, és ez megzavart. Megálltam, és megértettem két kiáltó hangot: folytasd: halljuk, mi a lényeg. Bizonytalan lettem, kezdtem ismételni magam. Mondtam, amikor innen elmegyünk haza, rendben tegyük, fegyelmezetten, bűntudat nélkül. Becsületes magyar fiatalok vagyunk, akik tiszteljük és megbecsüljük a múltunkat. Erre emlékszem, hogy itt gondolkoztam egy pillanatig. Tiszteljétek és becsüljétek meg a múltat, de nem azért, mert a múlt, és ne mindent a múltból... Utána arra emlékszem, valaki már egy ideje fogja a jobb kezemet. Megálltam a mondat után, és most már odanéztem. Nem láttam, ki fogja, de lehúztak és közrefogtak a rendőrök. Beültettek a rendőrautóba. Ahogy mentünk felé, kezdtem mondogatni, ott maradt a táskám. Fájna érte a fejem, ha elveszne (volt benne könyvtárjegy a címemmel, lehet, hogy visszaküldik), mert szakdolgozatommal kapcsolatos dolgok voltak benne, amiben sok munkám van, és nehezen fogom újraírni őket...” Előbb porszívó-, majd mosógépszerelő a Gelkánál. Ahogy akkor hívták ezt az új szakmát: elektrolakatos. 1986 óta kisiparos. Csak tíz év múlva kapott engedélyt, hogy végre diplomázhasson. Jeles eredménnyel lett fizikus. Tudta-e valaha valamire használni? — Nem a diplomát, inkább az egyetemen szerezett szellemiséget, tudást és gondolkodásmódot. Az évfolyamtársaimmal azóta is barátok vagyunk. ► Amikor 1984-ben a szovjet polgárjogi harcos, Nobel-békedíjas atomfizikus feleségét nem engedték ki külföldre szívműtétre, az egyetlen magyar fizikusként - ahogy a SZER is hírül adta - felajánlotta magát és feleségét túszként Brezsnyevnek, míg Szaharovék haza nem térnek. Lett ennek következménye? - A felajánlkozás ötlete nem az enyém volt, hanem néhány nyugateurópai nagy fizikusé. Fontosnak tartottam, hogy magyar is legyen a jelentkezők között, és mivel nem akadt más, így feleségemmel írtunk egy levelet. Sajnos nem lett eredménye, Szaharovékat nem engedték ki. A Szovjetunió szétesése után a tudós lánya megköszönte, amit a szüleiért tettünk. ► Hogy nem lett magából díszpinty valamelyik rendszerváltó párt élcsapatában? - Nem születtem politikusnak. Nem szívesen vitatkoztam volna magyar emberekkel azon, ki szereti jobban a hazát. 1848 és 1956 főleg külpolitikai kérdés volt, de számomra 1972 is. ► Miként vélekedik mai állapotainkról? Ez az a világ, amiért érdemes volt negyven éve lecsukatnia magát? - Egyáltalán nem látom sötéten a helyzetet. Hálás vagyok a teremtőnek a lehetőségeimért és a sorsomért. Tudtam úgy élni és cselekedni, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom. Ahogy nagyanyám mondta: „Mert egyszer megállunk az Úristen előtt, és felelünk azért, amit tettünk, de azért is, amit nem!” ■ A huszonhárom éves Szalay Miklós az alternatív ünnepségen