168óra, 2016. július-szeptember (28. évfolyam, 27-39. szám)

2016-07-14 / 28. szám

►» KULTÚRA«4­57 jöttek, olykor a fizikai érintések is ki­bontakoztak. A magány mégis a figu­rákra tapadt: nincsen remény, nincsen remény. És mégis van - állítja a művész. A terápiáért át kell menni a Fő tér másik épületébe, a Szentendrei Kép­tárba, annak is az alagsorába, ahol Shiota végre rázendíthetett. Nincs kapcsolat ember és ember között? Lehetetlen egyiknek a másikat meg­érteni? Hatástalan ezt az élményt pár tenyérnyi képecskékben rögzíteni? Nesztek! Itt a kapcsolat, a megértés, ráadásul itt egy másik forma is. A ha­gyományos képzőművészeti műfaj he­lyett itt a „műfajtalan” installáció vagy environment, vagy amit akartok. Aki járt már a vizuális művészetek expóin vagy egyszerűen csak fölfogta a látványvilág mai uralkodó trendjeit, annak nincs min csodálkoznia. A kép­zőművészet hagyományos létmódjaira, a festmények, szobrok, grafikák testére egyre inkább rácsukódott a múzeumi és műkereskedelmi raktér patinás ajtaja. Ami ma hat, friss és eleven, az kiömlik a térbe, beszippantja a „nem művészet” levegőjét, és főleg szegi a szabályt ren­dületlenül. Mint a civil világ, mint a privát szféra, mint az élet maga. Az Emlékeső című és Szentendrére tervezett fonaldzsungel, amelyet tizen­öt önkéntesen közreműködő segéderő tíz nap alatt csomózott össze vörös szálakból, hogy arra huszonkétezer darab, Magyarországon gyűjtött kul­csot aggasson, a meglepett nézőkből jól hallható „ejkákat” csalt ki. Méltán. A könnyen megfejthető jelképek ép­pen olyan természetesek és őszinték, mint alkotójuk, Shiota, akinek szóbeli szövege talán közhelyes és banális, de a térbe szortírozott szövete egyszerre tu­dósít megszenvedett élményről és jól szervezett dramaturgiai tehetségről. Amikor olyanokat mond, hogy „a kul­csoknak számtalan jelentésük van”, vagy hogy „nem használok új tárgya­kat”, meg hogy „szeretek kiállításo­kat csinálni, ez az életem” — az ember ennyi naivitás hallatán elmosolyodik. Amikor viszont az ember a valóság­ban is belép a tízezer fényű, formájú fémtárggyal nehezített liánerdőbe, az esztétikai fenntartások lekonyulnak. Ki van ez találva: az effekt olyan erős, hogy nem mérlegelhetők többé a ha­tásvadászat és az igazi hatás közötti tényleges arányok. Már csak azért sem, mert a termek sarkaiban különös, zavaró, bizonytalan körvonalú testek még rá is erősítenek a puha és kemény anyagokból szerkesz­tett, lágy ívelésű vonalakra. Röntgen­képeken látni ilyen képződményt, ha a lámpa rávilágít a rosszindulatú daga­natra. Pedig nem tumorok ők, de épp úgy halálhírek hordozói lehetnek, mint a baljós biológiai képződmények. Csó­nakok ezek, s mint ismeretes, e jármű sok nép hiedelemvilága szerint közvetít elevenek és holtak között, ráadásul in­gajáratban. A japánéban is, így és itt, a szerzői intenció szerint fonalakkal bur­kolva és megközelíthetetlen sarkokba állítva a végzetet magát játsszák el. Más­sá lesz tőle még az installáció lényegét hordozó hálózat is. „Függőhíd. A sors / életet-halált / fonó repkényágai.” Ezt a haikut találtam a látványt illusztrá­landó (írta: Matsuo Basho, fordította: Tandori Dezső), ha túlságosan nehéz lenne Sciota vizuális líráját szavakban visszaadni. Mert szavakkal, maradandó doku­mentációt rögzítő írásbeli tényekkel, magyarul katalógussal amúgy fukarul bánik a szentendrei Ferenczy Múzeumi Központ. Szalvétányi papírdarabka in­formál csak a fonalas kulcsos show-ról. Lehet, elég ehhez az élményhez ennyi is: a színházzal parolázó új állagú művé­szetek rögzítése amúgy is filmen, fotón, leginkább a memóriában történik. Csakhogy mostanában az intézmény további három kiállítást is megtekin­tésre ajánlott. Van közöttük fontos és fontatlan látvány. Talán a Feren­czy Múzeumban rendezett bumfordi mobilokhoz, Lois Viktor nehezen sze­rethető és kellemetlen alkotmányai­hoz elég egy hasonló szórólap. De a Pilisi gótika című és II. András francia kapcsolatait — többek között a Gert­­rudis-sír rekonstrukcióját­­ bemutató hatalmas régészeti-művészettörténeti teljesítményt hordozó munkához, vala­mint a Művészetmalomban A világ kö­zepe elnevezésű és a város tegnapi meg mai művészetét nagy anyaggal, jó ren­dezésben, intelligens válogatásban kiál­lító monstre tárlathoz már fájdalmasan kevés egy négyrét hajtogatott fecni. A múzeumi központ igazgatója, Gulyás Gábor, a központi kiszerelés letéteményese talán túltolta a „tér­installációt” mint közönséget csábító színvonalas kalandparkot. Arra már nem gondolt, hogy van, amikor az Emlékeső belemosódik a tudatba és örökre ott marad, mint a nagyszerű Shiota esetében. S van, amikor nyom­talanul felszárad, és - rögzített tények híján - a szakma kezdheti a kutatást elölről. ■

Next