168óra, 2018. április-június (30. évfolyam, 14-26. szám)

2018-06-14 / 24. szám

— Hirdetés ----------------------------------------------------------------------------------------------------­ÉLET ÉS|B­IRODALOMVEGYE A LAPOT! Losoncz Miklós: Megtorpanás vagy visszarendeződés az Európai Unióban? Valki László: A lex CEU forrásai Halmai Gábor: Tetszhalott, haldokló, halott? (Nekrológ a magyar Alkotmánybíróságról) Ketten egy új könyvről - Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg (Demény Péter, Forgách Kinga) Angyalosi Gergely Füst Milán Negyedik Henrik királyáról Pénteken keresse a hírlapárusoknál, vagy fizesse elő! Tel.: 06/1-210-5149 SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA! IJV/Q I MAGYAR IV15 I BRANDS fr?*I VITA te a zsidók megsemmisítését, viszont készséges partnere volt a náci német szándéknak, ezért nekünk inkább azzal van dolgunk, ami a magyar felelősséget érinti. S e tekintetben az állami antiszemitizmus kizárólag a magyar szuverén állam terméke volt - ezt lehetne és kellene az emlékezetpolitika tengelyébe állítani. Mint arra cikkemben utaltam, a tömeggyilkosságról min­dig beszélni kell, de a népirtás amúgy is annyira elfogadhatatlan, hogy jóérzésű ember csak el­utasítani tudja. Ha viszont a zsidók diszkriminációját nem kü­lönálló tényként, hanem a sztálinizmus gyakor­latával összekötve tudjuk emlékezetpolitikailag prezentálni, akkor olyanok számára is átélhe­­tőbbé válhatnak az ezzel összefüggő események, akiknek családja csak szemlélőként vagy éppen haszonélvezőként élte meg mások tönkretételét. A holokauszt Magyarországon akkor lesz a nemzeti emlékezet szerves része, ha emlékezetpo­litikailag azt lehet érzékeltetni, hogy amivel egykoron valaki esetleg jól járt, az utóbb­it is elérte, nem érdemes az állam segítségével senkit sem tönkre­tenni, mert ami a másikkal megtörtént, veled is megtörténhet. Éppen ezért én azt gondolom - vitapartne­reimmel egyetértve -, hogy míg egyrészt egy, de csak egy konkrét történet során az állami anti­szemitizmus és a holokauszt szétválaszthatat­­lan, addig emlékezetpolitikailag egyáltalán nem mindegy, hogy csak a megsemmisítésre vagy a jogfosztásra, a másodrendű állampolgárrá válás­ra is jelentős hangsúlyt helyezünk - ami az adott történelmi esetben a holokauszthoz vezetett. Ja­vaslatomban éppen az az új, hogy a tömeggyil­kosság tényét nem feledve, azt kiemelve a sztáli­nizmussal párhuzamba állítható „előtörténetre" teszem a hangsúlyt - még akkor is, ha a honi sztálinizmus nem iparszerű tömeggyilkosság­ba torkollott. Emlékezetpolitikai szempontból ugyanis ez érdektelen, noha történettudományi aspektusból nagyon is számít. (Habár a kommu­nista diktatúrák is szép számmal gyilkolták az embereket, de kétségtelenül igaz, hogy nem faji alapon tették ezt.) 3. Kétségtelenül igaz - habár szerintem nem úgy, ahogy vitapartnereim mondják -, hogy a tár­sadalom magatartásában mutatkoztak különb­ségek a Horthy-kor zsidóellenes diszkriminációi és a Rákosi-, illetve korai Kádár-rendszer támo­gatása tekintetében. De az emlékezetpolitikának nem az a célja. Ha a társadalom egykor volt különbségeit emelnénk át az emlékezetpolitikai szférába, akkor egészen elképesztő, szegmentált, sehova sem vezető emlékezetkultúránk lenne, hogy a társadalom egykor volt különbségeit tükrözze, hanem az, hogy fe­­lülírhatóvá tegye ezeket. Megint egy példával élve, sokat lehetne értekezni arról, hogy Kossuth és Petőfi között milyen ellentétek feszültek, hogy Kossuth 1849-ben miért tartotta 1848. március 15-ét kis­pesti csetepaténak, s nem többnek, de ez abból a szempontból érdektelen, hogy a '48-asok ellentéteit az emléke­zetpolitika felülírja. Megint csak joggal teszi ezt, mert emlékezetpolitikai szempontból tökéletesen mindegy, hogy 1848-49-ben ki kit, miért utált, mindenki a polgári államalapítás nagy nemzeti panteonjában kap helyet. S azért kapja meg a helyét, mert a nemzeti ünneppé vált, emlékezetre mél­tó folyamatban ez­­t az árnyalatok hangsúlyozása nélkül is megilleti. Ha tehát a társadalom egykor volt különbségeit emelnénk át az emléke­zetpolitikai szférába, akkor egészen elképesztő, szegmentált, sehova sem vezető emlékezetkultúránk lenne. Olyan, amely utólag sem képes kollektív nemzeti-közösségi élményt teremteni. 4. Vitapartnereim nagyjából-egészében emlékezetpolitikailag használha­tatlan érvelését tükrözi emlékezetpolitikai megoldási javaslatuk. Szerintük azokat a kutatási eredményeket kell felhasználni, amelyek megmutatják, „miért hoz több eredményt a kooperáció, mint a másik el­nyomása, megsemmisítése. Ilyen emlékezetpolitikától re­mélhető az ők és mi közötti szembenállások, előítéletek oldása.” Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen kooperációra alapuló emlékezetpolitikai megközelítés miként mű­ködhetne a holokauszt vagy éppen a kommunizmus áldozatainak emlék­napján. Azt kellene üzenetként eljuttatni, hogy jobb lett volna kooperálni, mint gyilkolni, megbélyegezni? Így megint ott lennénk az üres közhelynél, annál, amely senkinek semmit nem tesz átélhetővé. Az a benyomásom, hogy így a semmit ragoznánk. Ha az érvelés a semmiről szól, akkor ered­ményeként is a semmit kapjuk. Tartalmi átélhetőség helyett marad a szé­­pelgés. Egyet nem értésünk nem ok arra, hogy kétségbe vonjam vitapartnereim jó szándékát. Nagyon is méltányolom, hogy elgondolkoznak gyár emlékezetpolitikán, még akkor is, ha eszmefuttatásukat tartom túl produktívnak. Mert igaz ugyan, hogy az emlékezetpolitika nem tudomány, de méltó az innovációra és a tudományos elemzésre.­­ Gerő András vitapartnereim ak a ma­ikat nem­etpolitika

Next