168óra, 2018. április-június (30. évfolyam, 14-26. szám)
2018-06-14 / 24. szám
— Hirdetés ----------------------------------------------------------------------------------------------------ÉLET ÉS|BIRODALOMVEGYE A LAPOT! Losoncz Miklós: Megtorpanás vagy visszarendeződés az Európai Unióban? Valki László: A lex CEU forrásai Halmai Gábor: Tetszhalott, haldokló, halott? (Nekrológ a magyar Alkotmánybíróságról) Ketten egy új könyvről - Markó Béla: Bocsáss meg, Ginsberg (Demény Péter, Forgách Kinga) Angyalosi Gergely Füst Milán Negyedik Henrik királyáról Pénteken keresse a hírlapárusoknál, vagy fizesse elő! Tel.: 06/1-210-5149 SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA! IJV/Q I MAGYAR IV15 I BRANDS fr?*I VITA te a zsidók megsemmisítését, viszont készséges partnere volt a náci német szándéknak, ezért nekünk inkább azzal van dolgunk, ami a magyar felelősséget érinti. S e tekintetben az állami antiszemitizmus kizárólag a magyar szuverén állam terméke volt - ezt lehetne és kellene az emlékezetpolitika tengelyébe állítani. Mint arra cikkemben utaltam, a tömeggyilkosságról mindig beszélni kell, de a népirtás amúgy is annyira elfogadhatatlan, hogy jóérzésű ember csak elutasítani tudja. Ha viszont a zsidók diszkriminációját nem különálló tényként, hanem a sztálinizmus gyakorlatával összekötve tudjuk emlékezetpolitikailag prezentálni, akkor olyanok számára is átélhetőbbé válhatnak az ezzel összefüggő események, akiknek családja csak szemlélőként vagy éppen haszonélvezőként élte meg mások tönkretételét. A holokauszt Magyarországon akkor lesz a nemzeti emlékezet szerves része, ha emlékezetpolitikailag azt lehet érzékeltetni, hogy amivel egykoron valaki esetleg jól járt, az utóbbit is elérte, nem érdemes az állam segítségével senkit sem tönkretenni, mert ami a másikkal megtörtént, veled is megtörténhet. Éppen ezért én azt gondolom - vitapartnereimmel egyetértve -, hogy míg egyrészt egy, de csak egy konkrét történet során az állami antiszemitizmus és a holokauszt szétválaszthatatlan, addig emlékezetpolitikailag egyáltalán nem mindegy, hogy csak a megsemmisítésre vagy a jogfosztásra, a másodrendű állampolgárrá válásra is jelentős hangsúlyt helyezünk - ami az adott történelmi esetben a holokauszthoz vezetett. Javaslatomban éppen az az új, hogy a tömeggyilkosság tényét nem feledve, azt kiemelve a sztálinizmussal párhuzamba állítható „előtörténetre" teszem a hangsúlyt - még akkor is, ha a honi sztálinizmus nem iparszerű tömeggyilkosságba torkollott. Emlékezetpolitikai szempontból ugyanis ez érdektelen, noha történettudományi aspektusból nagyon is számít. (Habár a kommunista diktatúrák is szép számmal gyilkolták az embereket, de kétségtelenül igaz, hogy nem faji alapon tették ezt.) 3. Kétségtelenül igaz - habár szerintem nem úgy, ahogy vitapartnereim mondják -, hogy a társadalom magatartásában mutatkoztak különbségek a Horthy-kor zsidóellenes diszkriminációi és a Rákosi-, illetve korai Kádár-rendszer támogatása tekintetében. De az emlékezetpolitikának nem az a célja. Ha a társadalom egykor volt különbségeit emelnénk át az emlékezetpolitikai szférába, akkor egészen elképesztő, szegmentált, sehova sem vezető emlékezetkultúránk lenne, hogy a társadalom egykor volt különbségeit tükrözze, hanem az, hogy felülírhatóvá tegye ezeket. Megint egy példával élve, sokat lehetne értekezni arról, hogy Kossuth és Petőfi között milyen ellentétek feszültek, hogy Kossuth 1849-ben miért tartotta 1848. március 15-ét kispesti csetepaténak, s nem többnek, de ez abból a szempontból érdektelen, hogy a '48-asok ellentéteit az emlékezetpolitika felülírja. Megint csak joggal teszi ezt, mert emlékezetpolitikai szempontból tökéletesen mindegy, hogy 1848-49-ben ki kit, miért utált, mindenki a polgári államalapítás nagy nemzeti panteonjában kap helyet. S azért kapja meg a helyét, mert a nemzeti ünneppé vált, emlékezetre méltó folyamatban ezt az árnyalatok hangsúlyozása nélkül is megilleti. Ha tehát a társadalom egykor volt különbségeit emelnénk át az emlékezetpolitikai szférába, akkor egészen elképesztő, szegmentált, sehova sem vezető emlékezetkultúránk lenne. Olyan, amely utólag sem képes kollektív nemzeti-közösségi élményt teremteni. 4. Vitapartnereim nagyjából-egészében emlékezetpolitikailag használhatatlan érvelését tükrözi emlékezetpolitikai megoldási javaslatuk. Szerintük azokat a kutatási eredményeket kell felhasználni, amelyek megmutatják, „miért hoz több eredményt a kooperáció, mint a másik elnyomása, megsemmisítése. Ilyen emlékezetpolitikától remélhető az ők és mi közötti szembenállások, előítéletek oldása.” Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen kooperációra alapuló emlékezetpolitikai megközelítés miként működhetne a holokauszt vagy éppen a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Azt kellene üzenetként eljuttatni, hogy jobb lett volna kooperálni, mint gyilkolni, megbélyegezni? Így megint ott lennénk az üres közhelynél, annál, amely senkinek semmit nem tesz átélhetővé. Az a benyomásom, hogy így a semmit ragoznánk. Ha az érvelés a semmiről szól, akkor eredményeként is a semmit kapjuk. Tartalmi átélhetőség helyett marad a szépelgés. Egyet nem értésünk nem ok arra, hogy kétségbe vonjam vitapartnereim jó szándékát. Nagyon is méltányolom, hogy elgondolkoznak gyár emlékezetpolitikán, még akkor is, ha eszmefuttatásukat tartom túl produktívnak. Mert igaz ugyan, hogy az emlékezetpolitika nem tudomány, de méltó az innovációra és a tudományos elemzésre. Gerő András vitapartnereim ak a maikat nemetpolitika