168óra, 2019. április-június (31. évfolyam, 14-26. szám)

2019-06-13 / 24. szám

Elveszettek Egy férfi áll a tengerparton. Apró, kiszolgáltatott. Mintha szi­geten lenne. Körülötte a víz, a levegő, a tömör végtelenség. Mi esélye lehet neki? Valakivel találkozna itt, a parti őrség környékén, a fagylaltosnál talán lehet kávét is kapni. Talán. De nem biztos. És amikor már ott van, az eladó hallhatatlan­ná teszi a szavait. Miért? Nő bennünk a zavar. Apa és fia randevúznak. Ám nem békésen. Az apában ott az örök elégedetlenség, hogy hova lett a másik fia, aki egy szen­vedélyes scrabble-parti során felmondta az összetartozást, és eltűnt. A fiúban ugyanez: ő, aki maradt, miért csökkent ér­tékű, miért csak a másikat, az eltűntet, a „tékozló fiút” keresi az apa mindenfelé. A kényelmetlenség szétterül a vásznon. Mindenki szenved. Nem értik egymást, a világ nem komfortos, az ágyak szűkek, az eső esik, a horizont nyomott, akit keresünk, nincs sehol. Pedig még a vidéki hullaházban is szemléznek, de hiába jöt­tek, mert a férfinak, aki a hivatalban van, haza kellett mennie, hogy elhozhassa gyerekét az óvodából.­­Egyedül maradtam, mondja tárgyszerűen. Esik, az ágy rövid, a világ használt, a horizont szinte nincs is. A megpróbáltatás mindennapos.) A játék a betűkkel - életpótlék. Lehet szót fejteni, fantázi­áini, bizonygatni, cáfolni, még pénzt is keresni vele. Ugyan­akkor világos, hogy ez csak pótszer, nagy kalandok helyett való. Előnye a hátránya is. Bárhol, bármire szolgálhat: siker­nek, kudarcnak megágyazhat, sírásra, nevetésre alkalmas. Ha hőseink nem lennének ilyen átkozottul angolok. Hideg­­vérűek. Idegenek. A film néha váratlanul odahagyja az alaptörténetet, és át­megy példázatokba, nyelvet vált, illusztrál. Azonban van egy óriási előnye az adott lehetőségeken belül: az, hogy csak né­zői, külső munkatársai vagyunk ennek a históriának, és nem szereplői, így jó! (A szavak ereje című filmet Carl Hunter rendezte.)­­ Bölcs István Könyv | Belepi a futó por Méltóságteljes, öneszmélő, romantikus tizenkilencedik szá­zadunkban is meg-megjelent a fiatal művészek szertelen­sége, zabolátlansága. A nyelvújító Helmeczy így provokálja Bajzát a regényben: - Van egy jó hírem, meg egy rossz. Kazinczy meghalt. - És mi a rossz hír? - értetlenkedik a megszólított, aki per­sze nagyon is tudja... Az író szerzőnknél sosem csak krónikás, hanem maga is benne fürdik, tapicskol a korban, az eseményekben, az él­ményekben. Nem távoli tanú, hanem közeli (néha kaján) résztvevője a „jól szervezett fesztelenségeknek”. Számon tartja, hogy Vörösmarty Horác nevű kutyájának lába jambikus lejtésű (elöl rövid, hátul hosszú), hogy az eb jó ízlést mutat, amikor szétrágja Ponori Thewrewk verseit, akár írhatna is bírálatot az Aurórában. Meghallja a Szózat motívumát, amikor a megtelt pos­takocsi mellett Deák Ferenc arról értesíti a költőt: itt „nincs szá­modra hely”. Horvát István („kinek főfog­lalkozása a sértettség volt”) azt terjesztette, hogy mi vagyunk a le­gősibb ősök: Ádám és Éva magyarul terefe­rélt a paradicsomban. (Széchenyi futóbo­londnak tartotta a dé­libábos nacionalizmus e korai ágensét, ki kü­lönben Szendrey Júlia második apósa volt.) Jelesek csapata sür­­gött-forgott az alakuló tudós társaság körül. (Talán éppen mostanában hasznos erre emlékezni!) Ha csak a klasszikus költőket vesszük is (Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty), ha a szervezőket (Döbrentei, Toldy titoknokok), a csatolt szellemi előkelőségeket (Széchenyi, Deák, Liszt). Persze a legjobb tár­saságot is megzavarhatja a vetélkedés, a hiúság. A politika. Vegyük árulkodónak: a szerző szerint Döbrentei azt álmodja, hogy Árkádiában sétál, kezében lant, homlokán borostyán, s a nyomában sompolygó Bajza hiába próbálja megoldani mozgásban lévő saruját, nem sikerül neki. (Freud tudna ezzel mit kezdeni!) (Jolsvai András: Nincsen számodra hely. Fekete Sas Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor film JOLSVAI ANDRÁS il n r­ l I 1 HhCJ 2019. június 13. 47 MÉRLEG / KULTÚRA

Next