2000, 1990 (2.évfolyam) február
Lengyel László: Az új Európa – magyar szemmel
vesztes birodalom népét éli. Az orosz társadalom világforradalmi hitre épülő fogyasztói aszkézise megdőlt, a fogyasztói ideológiához viszont hiányzik a fogyasztanivaló. A peresztrojka és glasznoszty az orosz népnek csak keserű bűntudatot és önostorozást hozott, de nem ésszerű gazdasági kiutat. A tekintélyelvű és despotikus rendszer, amely nemcsak számos intézményében őrződött meg, hanem főként a vállalkozás- és piacellenes érzelmű, egyenlőséghívő, sorban álló és a hiányt beépítő, szerző homo sovieticus értékrendjében a gorbacsovi reformot visszavonulásként kezeli. Egészen más dolog Afganisztánból kivonulni, mint a Baltikumból, Moldáviából vagy éppen Ukrajnából, ahol millió és millió orosz él és továbbra is élni akar. Ugyanakkor az orosz magára találáshoz lehet, hogy kellenek ezek az áldozatok. A balti államok nagy valószínűséggel nem Lengyelország felé gravitálnak, hanem egy Finnországhoz hasonló gazdasági és politikai pozícióra törekszenek, azaz hátukat szerződéses kapcsolatokkal Oroszországnak vetik, de arccal a skandináv, finn, svéd, norvég gazdaságok felé fordulnak. Szovjet-Belorusszia sohasem rendelkezett szilárd államisággal, helyzete az orosz-ukrán-lengyel háromszög viszonyának függvénye. A legkeményebb dió a középhatalom nagyságú Ukrajna. Az ukrán nemzeti érzelmek legalább annyira antisztalinisták, oroszellenesek és szovjetellenesek, mint a balti nemzeteké. Egy ukrán ébredés, egy fiatal nemzetállam születése nemcsak a szovjet birodalmi irányítókat, hanem az oroszokat, mint nemzetet is félelemmel, daccal és dühvel tölti el. De kétkedés ébred a környező és benne élő lengyel, szlovák, magyar, román nemzetekben és nemzetiségekben, illetve államokban is, hogy mennyire lesz türelmes egy ukrán nemzeti állam. Mindvégig hangsúlyozni szeretném, hogy a teljes kisállami önállóságig kiszámíthatatlan és veszélyes út vezet, de addig is mindenképpen jelentősen növekedni fog Vilniusz és Tallinn, Riga és Minszk, Kijev és Kisinyov joga és hatalma saját területe felett, Moszkva rovására. Ami Szovjet-Moldáviát illeti, a Romániával való egyesülés csak elodázható, de nem kerülhető el, akár a német egyesítés. A 90-es éveknek a németek mellett a románok, illetve Románia a nagy nyertesei. Erdély románosítása 1918 óta, de különösen az elmúlt évtizedekben lehetetlenné tesz nemcsak bármiféle újraosztást Románia és Magyarország között, de olyan független Erdélyt is, amely valamiféle autonóm területként Magyarországhoz kapcsolódna, vagy önálló államhatárokkal bírna. A legideálisabb és egyben a legreálisabb egy olyan nagy-Románia létrejötte, amelyben két közigazgatási, gazdasági és kulturális autonóm terület alakul, az együttélő román, magyar, szász, sváb, szerb nemzetiségi jogokat biztosító Erdély, és a román, ukrán, orosz, gagauz nemzetiségi jogokat tisztelő Besszarábia (esetleg nagy-Moldva, amely egyesíti a romániai Moldvát a mai Szovjet-Moldáviával). Románia persze kényes és törékeny viszonyba kerül a katonai és gazdasági függését fenntartó, a moldáviai kérdésben nagyon is érdekelt Oroszországgal, az Erdélyre figyelő Magyarországgal, de talán éppen ez biztosíthat valamiféle természetes türelmet nemzetiségi politikájában. Románia gazdasági konszolidációjához elengedhetetlen, hogy a szovjet energiaszállítások fennmaradjanak, és románokból ne éleződjön ki a magyarromán ellentét, ami árthat Románia európai hírnevének, ezáltal gazdasági kapcsolatainak. A román gazdaság a német harmadik övezetbe tartozik, ahol ugyan Németország megveti a lábát, de itt másoknak, elsősorban Franciaországnak is helye van, a JS JL 90-es évek Oroszország melletti másik nagy vesztese Szerbia. Még nem tudható, hogy meddig és mily formában tartható fenn a jugoszláv államszövetség, de az bizonyos, hogy e szövetség legnagyobb országa, Szerbia az elmúlt évtizedben elveszítette a II. világháború partizánharcát. Szinte fegyveres összecsapásig éleződik az ellentét a katonailag legerősebb, de gazdaságilag visszaszorult Szerbia és a kicsiny, de gazdaságilag legfejlettebb Szlovénia között. Szerbia úgy érzi, hogy máris megcsonkították, az albánok a szerbeket elűzik Koszovóból, szerbek százezreit szorították Szerbia határain kívül és tartják hátrányban. És Szerbia sérelmezi, hogy a fejlett Szlovénia, és immár Horvátország is csökkenteni kívánják hozzájárulásukat a fejletlenebb terület felemeléséhez, mert nem akarnak a lukas hordóba tovább vizet hordani. Szerbia egyre inkább a fejletlenebb köztársaságok kéretlen érdekképviselőjévé válik, miközben polgárháborút vív Koszovóban az albán túlsúllyal az „ősi" szerb földekért. Szlovénia egyre inkább az önkéntes kiválást fontolgatja, miközben Horvátország a mérleg nyelvének szerepét próbálgatja, hogy bizonyos feltételek mellett fenntartsa Jugoszláviát, vagy ezek hiányában Szlovéniát kövesse. Horvátországot és Szlovéniát vonzza a német érdekkör, de részt vesznek abban a kísérletben is, amit a német túlsúllyal szembeni ellensúlyként Olaszország, Ausztria és Magyarország az Alpok-Adria vonalon kialakítottak. Az egységes, de bizonytalan belső egyensúlyú Jugoszlávia könnyen lehet szintén vesztes, akit bizonytalansága miatt nem fogadnak el partnerként, illetve a partnerkapcsolatok inkább lazítják, mintsem erősítik a föderációt, mert biztos partnerként a tagköztársaságok jelentkeznek és nem a föderáció. Még egy vesztese van az új európai hullámzásnak: Lengyelország. Veszélyes és ismerős külső helyzete alakul ki. Az egyik oldalon az erős, titkolt, de létező területi követelésekkel és lengyelellenességgel megáldott megvert egységes német hatalom. A másik oldalon a dühösen sértett, sarokba szorított Oroszország és a nem kevésbé lengyelellenes új nemzetállamok vagy félautonóm államok, mint Fehéroroszország és Ukrajna. Továbbá nem számíthatnak aktív csehszlovák barátságra sem. Lengyelország katasztrofális, menthetetlennek látszó gazdasági helyzete még politikai távlattalansággal is párosul. Talán nem könynyelműség megjósolni, hogy a lengyel és a román populista politikai rendszerek korporatista, érdekképviseleti jellegűek lesznek, vagyis a jövő kiszolgáltatott nagy elit munkáscsoportok és szervezeteik belátásának és tűrőképességének. A korábban „szocialista", most „nemzeti" nagyüzemek felkelő, sztrájkoló, kulcspozícióban lévő munkássága szakszervezeti vagy más érdekképviseleti alapon kitart munkahelye, juttatásai mellett, és lehetetlenné teszi, hogy a liberális megszorítások eredménnyel járjanak. A hadseregen kívül nincs más politikai erő, amely a követeléseknek. 4 LENGYEL LÁSZLÓ