2000, 1990 (2.évfolyam) március

Lengyel László: Ablak mögül

2000 a társadalom politikailag érzékeny csoportjait is váratlanul érte. A mai „nagy" pártok vezetői kezdetben laza politikai mozgalmakban gondolkodtak. Az ellenzék inkább baráti társaságokba, klánokba volt megszervezve, mintsem hiva­tásos politikai társulásokba. A közös ellenség - a hatalmon lévő párt - viszonylag gyors visszavonulása, állandó hátrá­lása, majd összeomlása megszüntette az ellenzéken belüli szolidaritást és a pártok között egyfajta törzsi háború tört ki.* A pártok maguk is harci területekké váltak, mivel szervezésükkor olyan politikai személyiségek is egymás m­ellé kerültek egy pártba, akiket közös múlt és barátság­­űzött össze, de nem politikai stratégiai irányultság. A pártokban frakciók, csoportok és szinte kibékíthetetlen politikai és személyi ellentétek uralkodtak el, amelyek a hatalomhoz közelítve egyre növekszenek. A pártokon belüli küzdelem fontos tényezője a pártok közötti viszo­nyoknak is. Az egyes pártok aszerint is megoszlanak, hogy milyen legyen a viszony egy másik párthoz, azaz alkalmi koalíciók, megegyezések a párt egyik vagy másik szárnyát, csoportját juttatják előnyösebb pozícióba. A magyar poli­tikai élet túlpártosodása - ami reakció az egypárti uralomra is - a pártpolitikai küzdelmekben első helyre teszi magát a pártpolitikai alapú csatározás. Ennek lényege, hogy a kérdéseket folyamatosan és szinte kizárólag pártpolitikai számítások alapján mérlegelik, nagyobb jelentőséget tulaj­donítanak egymás legyőzésének, mint az adott kérdés megoldásának. Ez a típusú politikai sakkjáték a pártok figyelmét a politikai ellenfelek és saját soraik figyelésére rögzítik.** Pillanatnyilag kivehetetlen, hogy a középosz­tály szétváló nagycsoportjai melyik párt gúnyáját fogják magukra venni. Az állampárt széthullása a korábbi oligar­chia biztos fészkének megszűnését jelenti. Hová fognak állni a nagytulajdonosok? Kiket fognak követni az elit munkások? Melyik párt tudja megnyerni a kisegzisztenci­ák, kistulajdonosok százezereit? Erre a mai pártpolitikai küzdelmek még nem adtak választ. A túlpártosodás és a pártok szerepének általános törpülése bizonytalan koalíci­ókat hozott eddig is létre és fog még létrehozni, folytatódhat a pártok további osztódása. A túlpártosodás, vagyis a politikai élet teljes elárasztása a pártok által és a pártok törpülése, azaz a pártpolitikai összpontosulás hiánya, ter­mészetesen összefügg. A „pártok mindenütt, pártok sehol" érzése fogja el a választópolgárt. A politikai rendszer ner­marizálódása egy szerepében túlértékelt parlamentet ered­ményezhet, amely helyzetében ugyanakkor tehetetlenségre kárhoztathatódik. Ha a pártok nem bíznak önmaguk egy­ségében és arra kényszerülnek, hogy saját soraikban kutas­sanak ellenségek után, ha a pártok közötti megállapodások nem állnak biztos lábakon, hanem állandóan azt kell lesni­ük, hogy a másik fél mikor köt a korábbi politikai ellenféllel új megállapodást, ha a parlamenti spanyolfal mögött a nem megbízható paritásos egyezkedések válnak uralkodóvá, akkor a weimarizálódás szinte elkerülhetetlen. A weimari­zálódás parlamentáris pártpolitikai válságot, kormányoz­hatatlanságot jelent. Ennek egyik formája, hogy a politikai irányításhoz sok kis- és középpárt egyetértése szükséges, amelyet csak állandó taktikai manőverekkel lehet elérni. A pártok olyan csoport-érdekképviseletekké válnak, hogy minden erős társadalmi csoportot megjelenítenek, így a parlament nem lesz egyéb, mint a privilégiumok és mono­póliumok elosztásának és újraelosztásának színtere. Pártok teremtődnek vidékek, szakmák, ágazatok védelmére, kép­viseletére.*** A kormányozhatatlanság másik formája, amikor a túl­pártosodott politikai élet oly mértékben elszakad a társa­dalmi és gazdasági folyamatoktól, hogy a mindenféle jogok­kal felruházott parlament törvénykezése nem tud befolyást gyakorolni a szürke szférába - a jog és a jogtalanság közötti növekvő senkiföldjére-menekült társadalomra, gazdaság­ra. Mondjatok amit akartok, úgysem az történik. A társa­dalomban egyetlen kiáltás hangzik: meneküljön, aki tud. A weimarizálódás végbemehet a pártok közötti negatív kiegyensúlyozódással is. Ez végső soron a kormányozó­képes koalíció kialakítására való képtelenség. Lehet, hogy a középosztály szétváló nagy csoportjai nem lesznek hajlan­dók még átmeneti kompromisszumokra sem, hanem a végsőkig kitartanak saját előnyeik fenntartása mellett. Mivel a nagyvállalati menedzser elit, a kettős jövedelmű munkáselit és a tömeges alsó középosztály külön-külön képesek a másik két csoport megtorpedózására, de egyma­gukban nem a győzelemre, kikerekedhet egy negatív kompromisszum. De lehetséges, hogy a gazdasági válsággal való szembe­­ n A német, a csehszlovák és a román uralkodó pártok széteséséhez képest a magyar állampárt hanyatlási folyamata persze lassúnak tűnik. Az előbbiek teljesen életerősnek tűntek addig a szívinfark­tusig, amelyik azonnal az intenzív osztályra, majd rövid agónia után a boncasztalra vitte őket; ellenben a magyar pártot többszörös szélütés érte, amiből hol gyógyulni látszott (egyes részeinek bénu­lásával), hol újra romlani. A magyar események gyorsasága itt azt jelenti, hogy az ellenzéki erők nem voltak felkészülve a párt ilyen váratlan bénultságaira, melyek nélkül aligha értek volna el látvá­nyos sikereket. Mivel Magyarországon hiányzott és hiányzik az aktív tömegmozgalom, az ellenzék nem szegezhetett szembe erőt erővel, ezért a hatalom megrendülései sok tekintetben az ellenzé­ket is meglepték. ** Nagy valószínűség szerint a parlamenti választások minél előbbi lebonyolítása lett volna a társadalom érdeke, mindenekelőtt gaz­dasági okokból. De az MDF-en kívül egyetlen párt sem akarta az általános választásokat. Az MSZMP az időt igyekezett húzni, mert állandóan teret veszített, s mind reformerei, mind pedig „kemény fiúi" a párt újjászerveződésében reménykedtek. A törté­nelmi pártok és az SZDSZ, a Fidesz, mint pártok, ugyancsak a választások halasztásában voltak érdekeltek, mert ekkor még hiányoztak szervezeteik és választó tömegeik. 1989 nyarán és őszén az Ellenzéki Kerekasztal pártjai, az MDF nagy túlsúlyával önnön táborukon belül, legyűrték volna az MSZMP-t. Ez bizonyosan jobb lett volna a gazdaságnak, mert a Nyugat honorálta volna az átérést a másik pártra, és befolyásolhatók lettek volna 1990 gazda­sági folyamatai. De az is igaz, hogy a Demokrata Fórum nem volt felkészülve a gazdaság vezetésére, így a pártok akarva-akaratlan elvesztegették az időt 1989 júliusa és 1990 tavasza között. E fontos időszak nemcsak az állampárt lebontásával telt el, ami kétségkívül nagy dolog, hanem a pártok egymás közti, illetve a pártokon belüli kíméletlen harcával is. 4 LENGYEL LÁSZLÓ *** A koalíciónak legalább három-négy pártra kell épülnie. A gazdasági helyzet szigorú intézkedéseket kíván, erős érdekcsopor­tokat kell megsérteni. Még ha a koalíció valamennyi pártja egyet is ért általában a kemény operációval, visszarettennek, ha az őáltaluk képviselt érdekcsoport húsába vág. És akkor már csak az a kérdés, hogy melyik koalíciós partnernél szakad be a gát és özönlik az engedmények árja.

Next