2000, 1991 (3.évfolyam) március
Lukácsy Sándor: A nemzeti bajusz
===== 2000 központi irányítású gazdaság vagy a versenygazdaság mellett döntünk, akkor egyúttal - akár tudunk róla, akár nem (és legtöbbször nem) - döntünk az élet több nagy területéről is. Világosnak kell lennie, hogy milyen konzekvenciákkal jár a döntés. Ha nem akarjuk a kollektivizmus következményeit, akkor azt kell akarnunk, hogy a verseny uralkodjék. És ha a piac uralmát akarjuk, alkalmazkodnunk kell hozzá. Nem úgy kell a bizonytalanság leküzdését megkísérelni, hogy újabb bizonytalanságokat teremtünk. Ahhoz, hogy e szabad rendet megvédelmezzük, nekünk nincs szükségünk a totalitarizmus hatalmi eszközeire, sem a terrorra, sem pedig a propaganda kiváltotta kollektív, mámoros lelkesedésre. Bár némelyek úgy vélik, hogy ezekkel csak a sztoikus rezignáció tartása állítható szembe, mégis úgy vélem, a szabadság ügyéért ránk szabott harcot nem így kellene megvívni. A sztoikusok nagyszerűek voltak, de hiányzott belőlük az öröm. És éppen erről nem szabad lemondanunk, ha azt akarjuk, hogy egy szabad rendszer felépítéséhez bátorsággal és erővel szedjék össze magukat az emberek. Csak a valódi pozitivitás lehet úrrá az elszigeteltség és a bénultság fölött. Itt érvényes igazán az, amit Schiller így fogalmazott: „Semmi más nem sérthet egy szellemet, mint az, ami elveszi a szabadságát, a szellem pedig azzal bizonyítja a maga szabadságát, hogy a formátlannak alakot ad. Csak ott van helye a félelemnek, ahol súlyosan és alaktalanul uralkodik a tömeg, és bizonytalan határok közt ingadoznak a sötét körvonalak. Bármily szörnyűséggel szemben fölénybe kerül az ember, mihelyt formát tud adni neki és tárgyává képes alakítani." „Liberális" és „neoliberális". Az itt bemutatott gazdaságpolitikai elveket mind ez idáig „liberálisnak" vagy „neoliberálisnak" nevezték. Ez a megjelölés azonban gyakran tendenciózus és nem találó. Tendenciózus annyiban, hogy az ellenzők meg akarják könnyíteni maguknak a kritikát. Az egyházi vagy vallási „liberalizmusnak" sok az ellensége. Egyes országokban ehhez a szóhoz az ateizmus vagy bizonyos gazdasági érdekcsoportokhoz fűződő kapcsolat jelentése tapad. Egyáltalán, a liberalizmus kritikájának áramát átviszik a versenyrendszerekre és azok gondolati előzményeire, anélkül, hogy maguk gondolkodnának el rajtuk. A kritikának ez a módszere már régi. Joggal fordult ellene és lépett fel vele szemben többek között már Kant is. A tiszta ész kritikája megjelenése után azt állították egyes kritikusok, hogy Kant a Berkeley által már kidolgozott „magasabb idealizmus rendszerét" képviseli. Kant új gondolatait tehát egy régi szekta neve alá sorolták. Kant a maga Prolegomenájában határozottan szembefordul az ilyen eljárással. Kifejti, hogy a különböző „izmusok" csak azért vannak, hogy „koporsóként fogadjanak magukba minden új, nem engedélyzett gondolatot". Tehát ha valaki a versenyrendszer rendezőelveivel kritikusan akar foglalkozni, úgy azt is el kellene kerülnie, hogy a gondolatokat ilyen koporsókba fektessék csupán azért, hogy gondolkodás nélkül el is temethesse őket. És bizony vennie kellene a fáradságot, hogy megpróbálja saját kritikáját a gazdaság realista elemzése révén gyakorolni. Persze már maga a „liberális" jelző sem találó. A 19. század liberálisai többnyire egy laissez-faire politika követői voltak. Jóllehet nagy hagyományra támaszkodtak, egyesek közülük mégis epigonok maradtak. Egészében ennek a kornak a liberalizmusa csupán egy ág az európiai kultúra nagy táján, amely a szabadságon nyugszik, amióta csak létezik, és amely kultúra csak akkor került veszélybe vagy bukott * Id. mű 374-375. o. Ö . A nemzeti bajusz LUKÁCSY SÁNDOR A Tudományos Gyűjtemény 1822. évi áprilisi számában egy „érdemes hazánkfia" pályadíjat tűzött ki a következő kérdés legjobb megválaszolására: „Kicsoda magyar, históriai, törvényes és politikai értelemben, s mi az ő kötelessége mint magyarnak?" A pályázatra egyetlen munka készült el, Mikulay Jánosé, s ez is csak évek múlva, 1827-ben jelent meg ezzel a címmel: Magyar-mutató tükör. Szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy előbb a zágrábi, majd 1843-tól a nagyváradi akadémián volt tanár; köszöntőket adott ki a királyné megkoronáztatására s a horvát bán Zágrábba érkezésére, s írt egy magyar nyelvkönyvet latinul. 1853-ban halt meg. Pályaművét a szerző a magyarok származásának ismertetésével kezdi, a türk-hun-avar-magyar azonosság jegyében. Ennek megfelelően magyarnak tartja - „nyelvekre s eredetökre nézve" - a palócokat, a székelyeket, a hunokat, jászok és tatárok maradékait is. Ezeken kívül - a „hungarus" szó hagyományos értelemezése szerint - a magyarok közé sorolja az ország minden itt talált vagy betelepült lakóját, legyen az tót, orosz, rusznyák, cseh, lengyel, horvát, sokác, bömhéc (vend), krobót, rác vagy bunyevác, szerb, bolgár, kelemence (albán), szász, oláh, cincár, örmény, francia, olasz, cigány, s nem szívesen ugyan, de magyarnak mondja - ha egyszer itt laknak - a zsidókat is. „Mindezen nemzetektül" nem tagadhatni meg „a magyar nevet történeti értelemben". A következő kérdés: ki a magyar „törvényes értelemben"? Mikulay nem ért egyet azokkal, akik a Corpus Juris betűje szerint csak a nemeseket tartják magyarnak; szerinte mind magyar az, akit „a magyar törvény illet". Magyar, sőt „fő-magyar": a király; továbbá a főpapok, a mágnásokra nemesek, a papok, a szabad királyi városok lakosai, a szabadosok, a jobbágyok és - ezúttal is egy-két rosszalló szó kíséretében - a zsidók. Az eddigieknél fontosabb kérdés azonban: ki a magyar polgári értelemben? Más szóval: „Kit illet a magyar név? vagy ki érdemes arra? [...] kit nevezhetünk méltán magyarnak?" Mikusay a következő követelményeket állítja fel: „Magyarok, akik őseink dicséretes nyomdokait követik." „Magyarok, akik a magyar nemzetet megbecsülik." „Magyarok, akik nemzeti nyelven beszéljenek." „Magyarok, akik nemzeti ruhát viselnek." „Magyarok, akik a hazai jó szokásokat szentül megtartják." „Magyarok, akik bajuszt viselnek." „Magyarok, akik a mulatságokban magyarosan táncolnak." „Magyarok, akik házi dolgokban is magyar szokást tartanak." „Magyarok, akik hazájukban tartják lakásokat." 54 WALTER EUCKEN