2000, 1991 (3.évfolyam) november
Lengyel László: Az új Oroszország – magyar szemmel
2000 tartópillérei. A SZKP betiltása és feloszlatása, a KGB átszervezése, a szovjet elnöki és kormányzati apparátusok új helyzete érdekessé teszi a kérdést: milyen intézményeken keresztül megy végbe a politikai átalakulás? A szovjet birodalom belső politikai küzdelmei az állampárton belül zajlottak, az ellenzéki pártok mind Oroszországban, mind Ukrajnában vagy Belorussziában csekély erőt képviseltek. Az állampárt eltűnése akkor is radikálisan új helyzetet állít elő, ha lesznek kimondott vagy kimondatlan utódpártjai. Meg fog indulni a versenyfutás az ellenzéki pártokban, hogy az Alkotmányozó Gyűlésben vagy az előrehozott választásokon nemcsak az utódokat, de egymást is legyőzzék. Kevéssé elképzelhető, hogy a politikai játszma rövid távon, parlamentáris úton dőljön el. Sokkal valószínűbb, hogy a gorbacsovi elnöki hivatal mellett/helyett a jelcini elnöki hivatalban, a szovjet kormány mellett/helyett az orosz minisztertanácsban. (A gazdasági és néha katonai szükségállapot mindig indokolni fogja az elnöki rendszert, ahogy korábban Gorbacsovnál, most Jelcinnél vagy bármelyik utóduknál. A „felvilágosult" elnöki rendszerek találkoznak és összeérnek.) Nyilvánvaló, hogy a KGB nemzetiesedése egy folyamat vége, amely azonban nem fogja korlátozni a belbiztonsági erő nemzetek feletti alkalmazását és bevonását a politikai összecsapásokba. A Szovjetunióban és Oroszországban már ott vannak a nagy korporatív politikai erők, így pl. a bányászok sztrájkbizottságai, amelyek képesek az ország gazdaságát megbénítani, de aligha képesek többre. A vállalkozók szintén rendelkeznek érdekképviseletekkel, de ezek sokszor a maffiára emlékeztetnek. Ebben a politikai intézményrendszerben valamifajta nyugati típusú tömegdemokráciára, ellenőrzött hatalomra számítani, azt elvárni, történelmi tévedés. Oroszország elnöke szembenéz azzal, hogy vagy minden orosz elnöke kénytelen lenni akkor védelmeznie kell valamennyi orosz kolóniát; vagy a „kis Oroszország" elnöke - akkor elhagyja és kiszolgáltatja őket. Mindkét esetben diktatórikus lépéseket kell tennie. Bármilyen megállapodás jön létre a tagköztársaságok között, a szovjet-orosz kolóniák támadásoknak lesznek kitéve. A határokat újra kell szabni. „Minden oroszok elnöke" nem csikarhat ki másként védelmet, mint erővel. Ez az orosz belpolitikai egység követelését is jelenti. Ha felad népességet és területet, le kell törnie a belső nemzeti ellenállókat. Az értelmiségi demokraták által nyugatos liberális oldalra vont Jelcin a második lehetőség mellett is dönthet, de akkor rohamosan csökkenni fog a népi támogatottsága. Ezért valószínűleg „minden oroszok elnökeként" akar majd bevonulni a történelembe. Orosz piacgazdaság: a nagy ugrás A Szovjetuniónak át kell térnie a piacgazdaságra. Oroszországnak meg kell teremtenie az egységes piacot. Javasolja, követeli, tanácsolja ezt nyugati szakértők hada éppúgy, mint szovjet-orosz közgazdászok serege. Ma a piac a legtöbbször leírt szó. A piac a megváltás igéje. Újabb és újabb gyorsító programok születnek. A szovjet gazdaság pedig lefelé tart. A központosított adminisztratív gazdaság logikája már csak korlátozottan működik, a piaci logikák és intézmények egyáltalán nem működnek. De vajon működhetnek-e? Át lehet-e ugrani történeti szakaszokat? Korábban a szocializmus nevében, ma a kapitalista piacgazdaság jelszavaival? Megtehetők-e a piaci reform lépései egy ennyire nem polgáriasalt, ennyire piacellenes értékekre építő társadalommal? Castoriadis 1988-ban négy pontban foglalta össze ennek a nagy ugrásnak a lehetetlenségét. 1. Egy forgatókönyvben le lehet írni összefüggő módon a piaci bürokratikus kapitalizmus képét. E forgatókönyv szerint az árak és a bérek felszabadíthatók, a gazdálkodásnak a jövedelmezőség válhat a centrumává, a vállalatok bizonyos nagyság alatt átmehetnek magánkézbe, a földek átkerülhetnek a feloszlott kol- hozoktól a parasztok és az önkéntes szövetkezetek tulajdonába, a külkereskedelmi monopólium felfüggeszthető, a pénzmennyiséget monetárisan szabályozhatja a központi bank, az államháztartás költségeit fedezhetik az adók. A monopolista óriásvállalatok decentralizálhatók, a hadigazdálkodás lassan átforgatható. 2. Ez a logika csak papíron létezik. Először is hogyan lehet „innen" „oda" jutni, a mai valóságos Oroszországtól ahhoz a fiktív Oroszországhoz? Papíron erre az átmenetre is létezik megoldás, de ez már sokkal kidolgozatlanabb, mert nehezebb. A megvalósításra váró intézkedések rövid vagy középtávú eredményei, még ha fokozatos lesz is a bevezetés, megrázzák a modellt, s a következmény drámai lehet: tömeges munkanélküliség, jelentős fogyasztói áremelkedés, területi, szakmai, ágazati és társadalmi csoportbeli szétesés. 3. Egy valóságos reform nem valósítható meg felülről hozott határozatokkal, anélkül, hogy ne támogatnák a népesség széles réteget aktív részvételükkel. Egy ilyen reformnak mély társadalmi mozgalom kibontakozását kellene elérnie. Nemcsak ilyen társadalmi mozgalom nem létezik Oroszországban, de még azok az intézkedések sem, amelyek a forgatókönyvnek a valóságba való átvitelét megkezdenék, és koalíciót hoznának létre azok között, akiknek azt meg kellene valósítaniuk - szemben az ellenzékkel, a bürokraták nagy többségével és a bérmunkások szinte mindegyikével. 4. De a legfontosabb, hogy lehetetlen felismerni azt a társadalomtípust és politikai rendszert, amely megfelelne a piaci bürokratikus kapitalizmus gazdaságának." Az 1988-as elemzés óta alig változott a helyzet. A forgatókönyvek száma megszaporodott ugyan, néhány intézkedés is született, de az alapellentmondások továbbra is megoldatlanul állnak. Az „innen" „oda" dilemmája nagyon keveset javul attól, hogy immár egy még bizonytalanabb Unió, egy széthullott szövetségi költségvetés, növekvő infláció mellett a tagköztársaságok külön is keresik a forgatókönyv bevezetésének lehetőségeit. Ma egyértelmű, hogy a mozgalmak iránt fogékony politikai csoportok éppen nem azok a gazdasági csoportosulások, amelyek nyernének a bevezetésre kerülő piacgazdaságon. Az a demokratikus, nyugatos városi értelmiség, amely korábban Gorbacsov, ma Jelcin mellett sorakozik fel a radikális piaci reformokért, nem vállalkozó, hanem bérből és fizetésből élő állami alkalmazott - tanár, orvos, államigazgatásban dolgozó jogász, közgazdász -, nem nyertese az állami támogatások leépítésének, a privatizációnak, hanem vesztese. Ennek az értelmiségnek kell elviselnie a robbanó inflációt, ő kerül az utcára a költségvetési megtakarítások miatt, ő nem jut semmiféle tulajdonhoz, bármiként osszák is újra az állami vagyont, neki kell szembesülnie a mai „szövetkezeti" vagy magánvállalkozó magas jövedelmeivel és fölényes, lenéző gesztusaival. A másik megmozduló csoport a nagyüzemi munkásság. Bányászok, vasmunkások, vegyipari dolgozók, vasutasok, akik azonban szintén veszítenek, ha a piacgazdaság intézményei működni kezdenek. Veszítenek, mert az ő gyáraikat kell bezárni, őket kell elbocsátani, az ő kiváltságaikat, jövedelmeiket fogják megnyirbálni a piaci működés érdekében. Olyan óriás vállalatokba vannak megszer- 5 AZ ÚJ OROSZORSZÁG - MAGYAR SZEMMEL