2000, 1992 (4.évfolyam) április
Lengyel László: Hjalmar Schacht és a nemzetiszocialista gazdaságpolitika
2000 Vámpolitika és árszínvonal; Közgazdasági Szemle 1933. 1. 14-15. oldal.) Röpkének ezzel a javaslatával vitázik Hayek a hozzá írott nyílt levelében, mondván, csak akkor szabad gyakorlati engedményt tenni, ha a munkanélküliség teljesen elviselhetetlenné válik, és robbanással fenyeget. De elméleti engedményt még ebben az esetben sem szabadna adni. A klasszikus vitáról van szó. Az egyik oldalon állnak a „gyorsítás", a „nekilendítés" (Anburbelung, recovery) hívei, akik a termelés végzetes összeszűkülését és a munkanélküliséget többletforrásokkal, méghozzá állami többletforrásokkal kívánják megakadályozni, a másik oldalon a liberális keresletszűkítők, akik a termelés és a fogyasztás túlbővítését, a pénzszaporítást tekintik fő veszélynek, így a termelés és fogyasztás szűkülésében a természetes kiválasztódást, a megtisztulást látják. Röpke érzékelte, hogy a deflációs folyamat, a pénz további szűkítése robbanáshoz fog vezetni, és ez automatikusan a rendteremtés Schacht-féle útjára terel. És most jön az igazi meglepetés. Mussolini és a fasiszta gazdaságpolitikusok a válságot ugyancsak a demoliberalizmusból származó inflációs késztetésnek tulajdonították. Ennek az olasz politikai szótárban az „elettorismo" volt a meghatározása, vagyis a tömegdemokráciákban a pártpolitikusok arra kényszerülnek, hogy a választók miatt, a választások kedvéért kedvezményeket adjanak. Ez pedig rángatja a gazdaságot választási ciklusonként, és többletpénz kibocsátásával jár. Mussolini 1930 decemberében ezt mondja: „Az amerikai prosperitás ahhoz a jóslathoz fűződött, hogy a termelés és a fogyasztás egymással egyetértésben halad előre. A fogyasztás az elbágyadás jeleit mutatta? A felhajtók, mint a lóversenypályán, biztatták a fogyasztó lovat. Hogyan? Magas bérekkel. Azután, amikor a magas bérek már nem voltak elegendőek, a részleteladással, a végletekig racionalizált termeléssel és végül a fantasztikus reklámokkal, ami a lelkekben a kóros infláció elemeit termelte ki. Ez engem elgondolkoztat és arra a gondolatra vezet, hogy talán nem úgy kell-e szemlélnünk az esetet, mint egykor a politikai gazdaságtan mesterei már felvetették, hogy tudniillik a jelenlegi termelési mód nem szabadult meg azoknak az erőknek a bilincseitől, amelyek nincsenek többé abban a helyzetben, hogy ellenőrizzék; vagyis, hogy a gazdaságot, miután az üzemeken belül ésszerűsítették, vajon nem szükséges-e hasonló módon az államok és az államszövetségek keretében is racionalizálni?" Majd első lépésben csökkentette az olasz mezőgazdasági és ipari munkások, illetve az alkalmazottak bérét, hogy pénzszűkét teremtsen. Második lépésben pedig fokozatosan államosított, felállamosított. Hogyan? Úgy, hogy a keresletszűkítés követekeztében összeomló vállalatok mögött álló bankokat vette először állami kézbe, mentette meg, majd ezzel állami tulajdonba kerültek a vállalati részvények. Innen kezdve az állam számára létkérdés volt az élénkítés, amit azután főként a hadigazdaságban talált meg. A hitleri gazdaságpolitika is végrehajtotta az első ilyen irányú lépéseket, amikor 1934-ben befagyasztották a munkabéreket. De a nemzetiszocialista Németországban nem következett be olyan mérvű államosítás, mint Itáliában. II ajalmar Schacht nemzetiszocializmus előtti múltjából két dolgot tartok figyelemre méltónak. Az egyik, hogy a nemzeti bank elnöke volt. Mint nemzetibank-elnök a német bankvezérelte gazdaságban a legnagyobb hatalom a húszas években. Ellentétben az angol, az amerikai vagy éppen a francia gazdaságokkal, a német gazdaságban az állam- vagy a vállalatvezéreltség helyett a bankvezéreltség volt a jellemző - s jellemző ez ma is. Schacht a gazdaság csúcsán volt a húszas években hét éven keresztül. Ez pedig a bizonytalan weimari köztársaságban állandóságot és folyamatosságot jelentett. Mert pártok, pártvezetők jöttek és mentek, a bankelnök maradt. Amikor Hitler visszahívta, pontosan tisztában volt ezzel a szereppel, és azzal, hogy Schacht egyfajta legitim hatalomátmenet kifejezője. A nemzeti bank a német bankvilág, s részben a közigazgatás legfőbb nevelője volt. A nemzetiszocialista Németország gazdasági sikereit nem közgazdasági zsenialitás, hanem közigazgatói szorgalom és pontosság határozta meg. Ennek Schacht az egyik jelképe. A másik jellegzetes Schacht-vonás az elmélet teljes megvetése. Hjalmar Schacht nem kiábrándult a közgazdasági liberalizmusból a háborús sokk hatására, mint oly sokan, hanem bele se ábrándult. A német közgazdasági liberalizmust mint professzoroskodást, megvetette. Teljesen gyakorlatias volt és elméleti dilettáns. Viszont a nemzeti bank élén sem a politikusok, sem a beosztottak nem elméleti tételeket vártak tőle, hanem intézkedési csomagokat, előterjesztéseket, igazoló jelentéseket. Ehhez pedig értett. Amit írt, az sokszor rossz brosúra, amit tett, érdekes. Schacht jellegzetes képviselője annak a gyakorlati szakembernek, aki az I. világháború után jelent meg, akiket az Egyesült Államokban technokratáknak kezdtek nevezni. „Grandi, Bottas, Rocca a politika professzionistái: politikusok lennének minden rendszerben, akár Wilsonnál, Leninnél vagy II. Vilmos junkereinél" - írja az olasz fasizmus fiatal szakértőiről Piero Gobetti 1924-ben. Még inkább írhatta volna ezt Stringherről, a Banco d'Italia kormányzójáról, vagy Alberto Benedicéről, az IRI (Istituto per la Ricostruzione Industriale) első elnökéről, aki eredetileg szocialista és antifasiszta képviselő volt. Schacht lehetett szakértő a szociáldemokraták alatt éppúgy, mint Hitlernél. Ahogy Imrédy Béla nagyon jól megfelelt Bethlennek, majd a jobboldali szélsőradikalizmusnak. III Még mindig a nemzetiszocializmus hatalomra jutása előtt, az 1932-es nagy német „brosúravitában" Schacht már kifejti véleményét. Az Oldenburgban megjelent Grundsätze deutscher Wirtschaftspolitik című röpiratában a teljes gazdasági autarchia mellett foglal állást, behozni csak a kivitel erejéig szabad, vissza kell térni a közvetlen szolgáltatásokhoz, az önerőre támaszkodáshoz, a kétoldalú klíringrendszerhez. A hitelező országoknak pedig tudomásul kell venniük, hogy az adósok nem fizetnek, Németországnak nem szabad fizetnie. Csak két másik véleményt jegyzek ide. Werner Lombart Berlinben kiadott Die Zukunft des Kapitalismus című röpirata meghirdeti az autarch tervgazdaságot. „A szabadkereskedelemnek a legnagyobb kedvezmény elvével együtt el kell tűnnie a föld színéről, és helyét a tervszerű, vámegyezményes, kontingens és preferenciarendszereknek kell átadnia." Vissza kell térni az agrárgazdasághoz, Németországnak reagrárizálódnia kell. Sombart ezt az eszmét az olasz fasizmustól veszi, mert Mussolini ekkor hirdeti meg a fasizmus ruralizálását. Sombart az 1932. májusi Korporációs Kongresszuson Ferrarában kijelenti: „Végéhez jutottunk annak a korszaknak, amit gazdasági korszaknak nevezhettünk. A múlt század tisztán gazdasági század volt. Most egy másik korszakban, egy másik században vagyunk: a politika 16 LENGYEL LÁSZLÓ