2000, 1992 (4.évfolyam) december
Lengyel László: Válság, kezelés, berendezkedés
féle együttműködést alakítson ki a sajtóval, és felvegye a tárgyalások fonalát az ellenzéki pártokkal. b) a kormány és a koalíció elsődlegessége az önálló kormánypárti törekvésekkel szemben A miniszterelnök immár két éve próbálkozik a pártok nélküli kormánypolitizálással. Ez azt jelenti, hogy a koalíciós pártok szerepét a kormányzati szerepre igyekszik szűkíteni, a pártok mozgalmi lojalitását és hitét kormányzati lojalitásra és hitre próbálja átváltani. Mindent megtesz, hogy a pártok mozgalmakból és tagsági buzgólkodásból álló működését a négyévenkénti választások szervezői és propagandista szerepkörére állítsa át. 1992 nyarától igyekszik megszabadulni attól a kellemetlenné váló munkamegosztástól, amelyet korábban maga épített ki a pártok és a kormány között. c) kormányzaton belüli újraegyensúlyozás 1992 tavaszán a pénzügyminiszter visszaszorítása és a „privatizációs miniszter" kiemelkedése kormányzati egyensúlyhiányt okoz. Az egyensúly visszaállítása érdekében párhuzamos apparátusok és hatalmi háromszögek jönnek létre. Nyár elején újra rögzítették a Gazdasági Kabinet szerepét és szerkezetét, amely Kupa befolyását erősítette. A kabinet a Kupa, Szabó Tamás, Szabó Iván és Kádár Béla (vagy inkább Bogár László) közötti egyensúlyozásra épül. Az 1990-es eredeti Antall-koncepció azon eleme, hogy a kormányban a kulcspozíciót a Belügyminisztérium és a belügyminiszter töltse be, Boross Péter révén kezd megvalósulni. d) a berendezkedés folytatása A kormányzat és a kormányzati emberek folytatni igyekeznek az 1991 őszén megkezdett betelepülést, állás- és jövedelemszerzést. Tovább folytatják az antiinflációs politikát, hogy a választásokra learathassák gyümölcseit. A privatizációs folyamatban természetessé kívánják tenni, hogy szpáhi-birtokként államjavakhoz lehet jutni. Ismét átszabják az állami gazdaságok és a nagybankok privatizációját.( e) külpolitikai offenzíva Antall miniszterelnök a kényes belpolitikai helyzeteket külpolitikai „sikerválaszokkal" igyekszik ellensúlyozni. A külpolitikai offenzíva most három pilléren nyugszik. 1. A privilegizált magyar helyzet fenntartása a Nyugat szemében; 2. a kelet-európai magyar vagy nem magyar érdekeltségű konfliktusok újszerű kezelése; 3. előrelépés az „orosz talány" megoldásában. A magyar külpolitika mind a nemzetközi pénzügyi intézmények, mind az Európai Közösség, végül a világ politikai és gazdasági nagyhatalmai előtt bizonyítani igyekszik, hogy nem szabad egyformán kezelni Kelet-Európa országait. (Az egyforma kezelés egyenlő a magyarok nyugati ejtésével.) Mivel Európa ezt tartja a legfontosabbnak, azt hangoztatjuk, hogy Magyarország a legstabilabb ország a térségben. Tekintettel a többi ország valóban válságos helyzetére - Lengyelországban alkotmányos válság és társadalmi konfliktusok, Csehország és Szlovákia bizonytalan szétválása, a jugoszláv utódállamok háborús állapotai, Románia, Bulgária, Albánia gazdasági szakadékba hullása, a szovjet utódállamok kaotikus belső és külső kavargása - a magyar állapotok még elfogadhatónak látszanak. És ezt a Nyugat bizonyos mértékig honorálja is. A miniszterelnök meg van győződve arról, hogy a kormánypárt vagy a koalíció válsága esetén, akárcsak egy választási harcban, Európa konzervatív és kereszténydemokrata vezetői elköteleznék magukat személye és pártja mellett. 1992 nyarán és őszén a magyar külpolitika már leszámolt azzal, hogy tevékenyen tud közvetíteni a délszláv válságban. A délszláv háború kapcsán az antalli külpolitika ráébredt, hogy az elhúzódó boszniai háború az iszlám előretörésének kedvez. Az iszlám összefüggő befolyási övezetének kialakulása a Balkánon Boszniától Koszovón át Törökországig, illetve összekapcsolódása az azeri, illetve a közép - katona kiválasztása hasonlatos Kupa 1990. novemberi kiválasztásához. Olyan személyiséget kellett keresni, aki az ellenzéki pártok szemében is elfogadható, akinek a nagyközönség előtt eladható arca van, és akinek egész karrierje az adott terület sikeréhez kötődik. Katona nem juthatott előbbre a Külügyminisztériumban, és feledtetnie kellett Göncz Árpáddal szembeni kihívó és tiszteletlen magatartását - „a köztársasági elnöknek a külpolitikában nem osztottak lapot" ahogy Kupának túl kellett jutnia az 1988-as adórendszer népszerűtlen bevezetőjének szerepén. A sajtó és az ellenzéki pártok előtt mind a ketten olyan önálló személyiségekként jelentek meg, akik nem fogják elkövetni a korábbi hibákat, nem vezetik a kormányt újabb blokádba, hanem éppen kivezetik belőle. A miniszterelnök tehát a bevált mintát követte, amikor a Csurka-féle „húzd meg" után a Katona-féle „ereszd meg" politikát vette elő. Számítása bevált, mert mind az ellenzék, mind a sajtó feledte Katona korábbi viselkedését, és nagy lelkesedéssel üdvözölték a megfontolt tárgyaló fél szerepében. Azáltal, hogy Katona nem pártszereplőként, hanem miniszterelnökségi államtitkárként tárgyal, Antall véget vetett az MDF-párt liberálisai és populistái közvetlen beavatkozásának a média ügyébe. Antall József 1991 nyarán és őszén Kádár Bélát használta fel Kupa visszaszorítására, majd novembertől Szabó Tamást. A GAM egész működése arra szolgált, hogy a Kupa-program alternatív programját létrehozzák, és a privatizációs miniszter azon dolgozott, hogy a Pénzügyminisztériumot visszaszorítsa a Költségvetési Hivatal helyzetébe, maga alá pedig egy stratégiai minisztériumot építsen fel, egy új Tervhivatalt. A privatizációs minisztert megtévesztette látványos térfoglalása, és elkövette azt a hibát, amit már Kupa Mihály is. Elhitte magáról, hogy a miniszterelnök lehetséges utóda. Együttműködésre lépett az MDF populistáival, Csurkával és a Monopoly-csoporttal. (Ne feledjük, hogy elsőként vetette fel kormányzati előterjesztésben Schamschula munkaügyi államtitkárral közösen a mindent átfogó összeesküvés gondolatát, amely a szakszervezeteken, az ellenzéki pártokon, a liberális sajtón keresztül a hadsereg tisztikaráig és a banki vezetőkig terjed. Ennek az összeesküvésnek a legnyilvánvalóbb jelzése a 4 LENGYEL LÁSZLÓ taxisblokád.) Végül, elhitette magával, hogy a dinamizálás, a gazdasági emelkedés hátán jut majd előre. Az állami gazdaságoknak először egyben, majd decentralizáltan kellett volna átalakulniok a központi utasítások szerint. 1992 őszére már senki sem tudja, hogy hányan vannak, hogy mi velük a kormányzat célja, azon az egy elhatározáson kívül, hogy saját embereinek juttat a privatizáció során. A nagybankokat májusi közgyűléseiken az ÁVÜ igazgatója az állam nevében privatizációs tervek kidolgozására szólította fel. Három hónappal később a privatizációs miniszter megvonta a bankok tárgyalási jogát, és kétfordulós pályázatot íratott ki a privatizációra. Eközben a bankok romlása folytatódik, bizonytalanságukban csak egyetlen biztos pont van: adniuk kell különböző képviselők és kormánytisztviselők alapítványaiba. 1992 szeptemberében az IMF és a Világbank közgyűlése egy évre a Világbank Közgyűlés elnökévé választotta Kupa Mihály magyar pénzügyminisztert. (A világ pénzügyi vezetői a soros európai elnököt nem kívánták az Európai Közösség országaiból választani, így a magyar pénzügyminiszter a kelet-európai és a nem EK-országok pénzügyminisztereivel versengett. Mivel még sohasem töltött be kelet-európai személyiség ilyen magas tisztséget, és belátható időn belül sem magyar, sem kelet-európai nem is fog betölteni, ezért jóval nagyobb jelentősége van ennek a funkciónak, mint azt a belpolitikai elemzők ma vélik.) Másrészt a Duna-Rajna-Majna csatorna szeptemberi megnyitásán csak Antall József beszélhetett a keleteurópai kormányfők közül. Október 2-án Madridban, elsőként Kelet-Európából, felvették az MDF-et a Nemzetközi Demokrata Unióba (IDU). 10 Ha szükségét érezné, az MDF országos gyűlése előtt, vagy egy előrehozott választás kampányában Antall József „meg tudná szerezni" Helmut Kohlt, hogy tartson húszperces beszédet a televízióban, az általa képviselt demokratikus értékek, a jogállamiság, a parlamentarizmus mellett, a nácizmus bármiféle feléledése ellen. Kohl számára ez ugyanazt jelentené, mint F. Mitterrand mellett beszélni a francia népszavazás előtt. De feltehetően J. Major, vagy Giscard sem tagadná meg ezt a szívességet.