2000, 1993 (5.évfolyam) július

Vekerdy Tamás: Klári emlékei

Én persze a lépcsőház felől jöttem. Lementem a széles falépcsőn, és körülnéztem. Bár sejtettem, hogy anyám nem itt van, hanem balra, beljebb - de meg kellett bizonyosodnom. Másfelől: féltem. Minél közelebb kerültem az anyámmal való találkozáshoz - annál jobban féltem (legalábbis: tartot­tam­ tőle. Mit szól majd­­ a többiek előtt? Nem láttam. A nagy bőrfotelek egyikében, itt, a külső helyiségben, de szemben a kandallóval ült a Stark Jani ma­mája. Nagy, elegáns, szőke nő. A másikban Jávorszkyné, a milliomos patikus özvegye, zöld ruhában, vállára terített lila fátyollal. Rám néztek. - Milyen nagy lószeme van ennek a gyereknek - mondta a Stark Jani anyja, azt hitte, hogy nem hal­lom (vagy nem törődött vele). Gyorsan a kandalló felé mentem - majd elbotlottam a felfelé vezető lépcsőkön - és nem akartam hin­ni a fülemnek, hogy ilyen tapintatlan, de most mindennél fontosabb volt, hogy ne szólítsanak meg. (Az ilyen sértés - mondhatta ezt?, dicsérőleg mondta?, mit gondolhatott? - benn forog valahol mell­kas tájon és nyomaszt. Néha felszökken a fejbe is, és gondolkozik róla az ember.) Tudtam, hogy anyám a kandallós teremben sincs - és kimentem, vissza a porta felé. Egyszerűen nem volt erőm, hogy - most már - jobbra betérjek, a társalgón át a kávéház-étterembe, ahol anyámat - Böhmné társaságában - biztosan megtalálom. (Tudtam, hogy sem sétálni, sem a bárba nem ment.) Erőmet talán Starkné megjegyzése - és közönye is - vette el? Mindenesetre: gyöngítette. (Stark Jani vad kis kölyök volt, fekete, enyhén kancsal. Ez a hülye Starkné Mester úr lánya volt - különben Mester Zsuzsi -, a nagyszerű Mester úr lánya, akinek az Arany János utcában, Pesten, olyan tágas, remek, sok se­géddel dolgozó, mindig nyugodt, elegáns és mulatságos szabászata volt. Szerettem odajárni apámmal, aki 30 VEKERDY TAMÁS

Next