2000, 1993 (5.évfolyam) november
Hankiss Elemér: Médiaháború
legjobb szakembereket, hogy vigyék az ügyeket? Néhány héten belül eldöntöttem, hogy nem törődöm senki múltjával, és választásaimat kizárólag a képességekre és teljesítményekre alapozom. Hozzáláttam a központosított intézményrendszer lebontásához, feloszlattam a hitbizományokat és hatalmi centrumokat, versenyt hirdettem meg minden szinten. Néhány perc múltán egyedül találom magam a nagy, harsány irodában; a csúf, vajszínű telefont és megszámlálhatatlanul sok gombját bámulom. Mit keresek itt, miért nem vagyok kint a Szabadság téren, vagy néhány háztömbre ide, kedves könyvtáramban? Mi a csudát csináljuk? Hogyan kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe? Rosszul érzem magam. Felhívom a feleségemet, ő jókorát kacag, és leteszi a kagylót. A csapda Hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? A saját hibámból -annak ellenére, hogy 1989-1990-ben, amikor már a demokrácia malmai kezdtek őrölni, nem volt sok választásunk. Azoknak, akik így vagy úgy az előző rezsim ellenzékéhez tartoztunk. Szűkebbre vonva a kört: Gombár Csabáról beszélek, meg magamról. A választások után a parlamenti pártok egyetértettek abban, s ezt az MDF-SZDSZ megállapodás leszögezte, hogy egy-egy független vezetőt kell választani a Rádió és a Televízió élére. A feladat nem volt könnyű, mivel 1989 eseménydús évében és az 1990-es választási kampány hevében kevesen állták meg, hogy fejest ne ugorjanak a pártpolitikába. Negyven év kényszerű passzivitása után minden ok megvolt rá, hogy az emberek türelmetlenül tenni akarjanak valamit az országukért. Nem beszélve arról, hogy „vezető politikus"-nak lenni egyik pillanatról a másikra ragyogó és vonzó társadalmi szereppé vált, amely nemcsak hatalmat, hanem hírnevet, rangot, új személyiséget is adott a sok-sok éves névtelenség és jogfosztottság után. 1990 júniusában, a választások után ebben a helyzetben kereste föl Gombár Csabát és engem a miniszterelnök, illetve az SZDSZ és a Fidesz egy-egy vezető személyisége, hogy felajánlják nekünk a két elnöki széket. Elmondták, hogy mint független személyiségekhez fordulnak hozzánk, és azt várják tőlünk, hogy teremtsük és őrizzük meg a két intézmény függetlenségét és pártatlanságát. Akkor, a forradalmat követő eufóriában még valamennyi párt komolyan hitt a sajtószabadság szentségében. Nem tudták még, hogy jócskán okoz bosszúságot is sokuknak ez a szabadság. Heteken át kitartóan nemet mondtunk. Végül azonban beadtuk a derekunkat, és kijelentettük, hogy elfogadjuk a megbízatást, amennyiben megváltoztatják a két elnök kinevezését szabályozó törvényt. Az előző rezsimben a Minisztertanács nevezhette ki a Rádió és a Televízió elnökét (a politikai bizottság alig titkolt, szigorú felügyelete mellett). Leszögeztük, hogy a miniszterelnöktől nem fogadjuk el a kinevezést, mivel semmilyen formában nem akarunk tőle vagy a kormánytól függeni. Kikötéseinket elfogadták, a törvényt egyik napról a másikra megváltoztatták. Az új szabályozás, amely az elkövetkező két év során a két intézmény függetlenségének alapjává vált, kimondta, hogy a miniszterelnöknek csak jelölési joga van, s a jelölteket - az illetékes országgyűlési bizottságok előtti meghallgatások után - a köztársasági elnök nevezi ki, amennyiben egyetért személyükkel. A törvénymódosítás ellenére is csupán fél évre vállaltuk a megbízatást. Pontosabban addig, míg megszületik az új médiatörvény és megtalálják az utódainkat. 1990 júliusát írtuk. Több mint három év telt el azóta. Magyarországnak ma sincs még médiatörvénye, és utódainkat sem találták meg. Mindezek helyett kitört a médiaháború. Rádió és televízió a fellegekben 1990. augusztusi kinevezésünk után (mondjuk így:) mézesheteink a koalíciós pártokkal hamarosan véget értek. Gyorsan kiderült, hogy rosszul választottak. Ki volt a hibás? Gombár Csaba halk szavú, finom modorú, tartózkodó mosolyú, roppant szerény úriember. Az egyik legkiválóbb magyar politológus, de úgy viselkedik, mintha most jönne az első kollokviumra. Mosolyát sokan a félénkség vagy gyengeség jelének hiszik. Óriási tévedés. Éppen fordítva áll a helyzet. Mindenesetre ez a mosoly a kormány politikusait is megtévesztette - már amennyiben könnyen befolyásolható és megfélemlíthető személyt kerestek mert a kisfiús külső erős és bátor jellemet takar. Ami engem illet, azt hiszem, nem vagyok annyira szerény és halk szavú, mint ő, de nagyon is kényes vagyok a függetlenségemre, és nemigen szívelem az olyan embereket, akik elő akarják írni, mit tegyek. A legsúlyosabb hibát azonban másutt kell keresnünk. A kormánypolitikusok nem vették figyelembe, hogy valószínűleg mi ketten is abban a betegségben szenvedtünk, amely a kelet-európai értelmiségiek közös jellemzője volt a kommunizmus négy évtizede alatt. Mi is súlytalannak, bizonytalannak éreztük magunkat. Féltünk, hogy egy napon felszólítanak majd, adjunk számot nézeteink komolyságáról. Hogy be kell bizonyítanunk: nem a levegőbe beszéltünk (és írtunk) az elmúlt negyven évben. Hogy amit írásban, vitákon, könyvekben négy évtizeden át szembeállítottunk a kommunista gyakorlattal: a jogrend és a demokrácia, a civil kurázsi és a tolerancia, az igazság és a szabadság gondolata nem csak üres szó és értelmiségi locsogás. Hogy ahelyett, hogy csak beszélnénk róluk, adott esetben képesek vagyunk ezeknek az eszméknek a jegyében cselekedni. 1989-ben végre elkövetkezett az igazság pillanata - boldog, bár ijesztő meglepetés. A hic Rhodus, hic salta izgalma ragadott el mindenkit. Be kellett bizonyítanunk, hogy eszméink és cselekedeteink becsülettel összeférnek egymással. Ez egyfelől könnyű volt, hiszen meg voltunk győződve arról, hogy a sajtószabadság, illetve a közszolgálati média függetlensége nélkülözhetetlen eleme a demokratikus politikai életnek, és ennek megfelelően jártunk is el. Másfelől lehetséges, hogy túlságosan nagy léptekkel haladtunk előre, és a társadalmi valóságtól elszakadt intézményeket hoztunk létre: tökéletesen független, nyugati típusú rádiót és televíziót - a diktatúra negyven és a tekintélyelvű uralom több évszázados hagyományából épphogy kikecmergő országban. Nagyralátó tervünk, hogy megteremtsük a BBC magyar megfelelőjét - legalábbis ami az intézmények autonómiáját illeti -, valószínűleg az egyik fő oka volt a médiaháború kirobbanásának. A háború Senki sem vitatja, hogy jobb dolog szavakkal és politikai stratégiákkal hadakozni a közéletben, mint harckocsikkal és ágyúkkal a harcmezőn. És jobb egy, a függetlenségéért küzdő televízió, mint egy, a függőségét elfogadó, abba bele- 10 HANKISS ELEMÉR