2000, 1993 (5.évfolyam) december
Ezredévi beszélgetés Jovánovics György szobrásszal
Ezredvégi Jovánovics beszélgetés György szobrásszal LJ I. JLOGYAN LETTÉL SZOBRÁSZ? - Amikor a Szemere Utcai Általános Iskolában nyolcadikban kiosztották a továbbtanulási íveket, a rubrikába, hogy mi akarok lenni, azt írtam: író. Elsősorban, másodsorban, harmadsorban is író. Mondták, hogy feltétlenül szükséges megnevezni valami mást, mire az osztálytársaim írták be, hogy festő. Erre én nem is emlékszem, sok évvel később mondták el, hogy a táblára kariatúrákat rajzoltam: Kossuthot, Rákosit, Churchillt, Trumant, Petőfit. író valahogy nem lett belőlem, felvételire bementem a képzőművészeti gimnáziumba, és életemben először egy rajzbakra leültem, lerajzoltam, ami ott volt. Aztán értesítettek, hogy felvettek. De nem voltam hajlandó oda menni rögtön. Két évig erőlködtem még másutt. Nyolcadikban kitűnő voltam, de a gimiben kezdtem betlizni oroszból, fizikából... Ekkor beadtam a derekam, és második után visszakönyörögtem magam a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, most már egy sokkal komolyabb, nehezebb különbözeti vizsgát kiállva. Szóval így kezdődött muszájból. Végül is nem vagyok szobrász, se festő, sem író. Úgy érzem, hogy egy művészet van. És a művészet az, amit csinálni kell. Sokáig olyan mérhetetlenül gőgös voltam - proligyerekként az ötvenes években -, hogy úgy gondoltam, minden más csalás, hazugság, ez az egyetlen foglalkozás, ami méltó az emberi léthez. Az összes többit azért tesszük, mert nincs képességünk, ergo földet művelünk. Nem tudom, honnan vettem ezt a gőgöt, de valójában ma is azt gondolom, amit akkor, hogy a poézis egyetemes óceánján úszunk. Schellingnek ez a szép szava nekem mindent megmagyaráz. Én azt mondom, hogy minden műalkotás ősmagja az ember küzdelme Istennel, hogy megtudja, mi ez az egész, hogy megfejtse. És közben minden, mint nagy hajó, ezen a poétikus óceánon úszik, amiben nemcsak Schelling, hanem szerintem már Platón is úszott, és most mi is úszunk. Egy szorgalmas földműves - azóta már bocsánatot kértem a földművesektől - nagyon sokat tud Istenről. De a búzában és a kenyérben nincs benne a válasz. Valamiképpen persze benne van, mert a kenyér az oltáron is ott van, csak azt nem tekintjük műalkotásnak, mert az egyedi, az individuális hiányzik belőle. A műalkotásban benne kell legyen az individuum, az egyes ember válasza. Istennel nem ülhetünk mindig szemben, mert a pillantása ezerszer erősebb a tízezer wattos lámpánál is, nem lehet kibírni, így aztán van a tiszta biológiai lét, attól kezdve, hogy izzadunk és ürítünk, egészen odáig, hogy mindennap festünk, holott nem gondolunk az Istenre, és még jó képeket is festünk. Ez nagyon széles skálán mozog: autót vezetünk, feltalálunk valamit. A dinamót feltalálni az már szerintem az Istennel való találkozás pillanata, de egy jó dinamót megbütykölni, az csak kitöltő idő. Csak egyszer van igazunk, amikor éppen az igazat mondjuk. Ez nem megelőzése a kornak, csak az igazság pillanata, amit oly nehéz elérni. Úgy nem foglalható össze, hogy én most igazat mondtam, te meg csak tapogatódzol, ergo előtted vagyok! Nem igaz. Akkor vagyok ott, az igazságban vagyunk ott. Az összes többi esetben mint a körhinta lengünk a dolog körül. Nem szégyen a körhintában ülni, de akkor kerülök a tengelyhez, a lényeghez közel, ha a körhinta leáll. A centrifugális erő megszűnik, már nem forgok, és a tengelyen fölmehetek hozzá, az Istenhez. - MILYEN VÁLTOZÁSOKAT TAPASZTALSZ MAGAD KÖRÜL MOSTANÁBAN? ÉRZÉKELSZ-E VALAMILYEN FEJLŐDÉST? - Én Pest Milánon nőttem föl, tulajdonképpen ő volt, nem pedig szobrász a mesterem. Ő mondta azt, hogy a fejlődés az egy baromság. Azt kérdezte: bírok én úgy írni, mint a Tolsztoj? Valamiféle fejlődés azért mégiscsak van, ezt aztán Füst Milán is elismerte. A repülő gyorsabb, mint Nagy Sándor lova. Raffaelnek ahhoz, hogy meglátogassa a barátját, két napig szamárháton kellett mennie egy kétórás, borozgatásos beszélgetésre. Noha csak 33 évig élt, volt rá ideje! Nekem erre nem jut időm, hogy beszélgessek berlini barátaimmal, holott odarepülhetnék 90 perc alatt. Szóval változnak a dolgok, de hogy előnyükre változnak-e, vagy sem, az korántsem egyértelmű. Egy ideig azt hittük, hogy ez a fejlődés progresszív, de mióta érezzük a totális katasztrófát az ökológiai veszéllyel, az ózonlyukkal, azóta a legnagyobb riadalomban élünk. Azt kell mondanom, jó lett volna egyes konzervatívokra hallgatni, miszerint bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, bizonyos dolgokat nem szabad megsérteni, bizonyos dolgokat nem szabad kikutatni. Erre én, mint forradalmár vagy avantgárd, úgy tízhúsz évvel ezelőtt azt mondtam volna: ilyet nekem nem mondhatsz. Az egyensúlyt meg kell érezni, hogy szabad-e repülni, szabad-e autót tervezni. Hisz' nem tudjuk, hogy nem visszafordíthatatlan-e a katasztrófa, ami mindnyájunkra vár. Én a katasztrófa elkerülésére nem látok esélyt. Ha egyedül vagyok és nem nézek a gyerekemre, akkor azt mondom, elszúrtuk. Az egyetlen, igazi fejlődés az, hogy a személy, az individuum közelebb jutott az Istenhez. Nem az ideológia, nem az állam, nem az egész jut közelebb, hanem az egyed! Ezért szól ez a transzcendens lényeg mindig egy emberhez, így az az alkotás, ami nekem Istent jelenti, neked nem feltétlenül azt jelenti, és neked esetleg egy másik jelenti azt. Mivel a lényeget kell kutatnod, a műalkotásban vagy az életeddel és a társadalmi cselekvéssel is, minden, amit már a másik megcsinált, nem tekinthető a te válaszodnak. A beszélgetés a TV1 Fríz Produkciós Iroda rögzítette; producer: Kopper Judit. 3 JOVÁNOVICS GYÖRGY