2000, 1994 (6.évfolyam) február
Ezredévi beszélgetés Hankiss Elemér szociológussal
2000 -et, amelyek a társadalom korábbi óriási egyenlőtlenségeit, a kizsákmányolás elfogadhatatlanul durva formáit, a létbizonytalanság borzalmait fölszámolják. Tehát az a kép, ami a prosperáló, boldog és igazságos Nyugatról bennünk él, az nem érvényes a múltra. Az elmúlt ötven évben e téren óriási fejlődésen mentek keresztül. Ez jelentős részben azért történt, mert oda kellett figyelni az ellenségre, meg kellett győzni a társadalmat arról, hogy ez a jó rendszer, és ez sikerült. Most, hogy az ellenség eltűnt, mit csináljunk? Hogyan lehet megnyerni a következő választást? Milyen szociálpolitikával? Ezek sokkal bonyolultabb kérdések, amelyek bizonytalanabbá teszik a politikai helyzetet. Más szempontból az ellenség tulajdonképpen az élet értelmét jelentette. A feladat, hogy győzni kell a sárkánnyal szemben, az az emberek életének értelmet adott. Az elmúlt negyven év kelet-európai világát a börtönben sínylődő rab paradigmájaként lehet leírni. A nyugat-európai világot pedig a misszionárius paradigmájaként: mi vagyunk a nagyszerűek, visszük a szabadságot, a jólétet mindenhová. Ez is eltűnt. Most mit ad a Nyugat? Hiteleket alig, segélyt szinte semmit, legfeljebb tanácsokat, de nem mindegyik működik. Hol az új szerep? Ez pillanatnyilag hiányzik. EGY IDEJE AMERIKÁBAN TANÍTASZ. MILYENNEK LÁTOD NAGYOBB TÁVLATBAN A JELENLEG ZAJLÓ FOLYAMATOKAT? A válság további, sőt az előbbieknél talán még fontosabb eleme az Észak-Dél problémakör. Ezt a világ 15-20 évvel ezelőtt felfedezte, akkor megdöbbent tőle, majd pedig elfelejtette. A bevándorlók előtt lezárják a határokat, Európa erődítménnyé alakul át. Ám a következő évtizedekben majd tíz- és százmilliók indulnak meg az éhezés és a nyomor elől északnak, ahol még van mit enni, és jólét van. Pánik ugyan még nincsen, de az emberek fejében ott rejlik az ettől való félelem, és ez hozzájárul a válságtudathoz. A válság másik összetevője a technika és a környezet válsága, ami már sokkal nyilvánvalóbb. Ennek vannak szociológiai, filozófiai és praktikus vetületei. Max Weber arról ír a század elején, hogy szerencsés véletlen Európában az, hogy itt a kapitalizmussal járó technikai fejlődés a demokráciával járt együtt. Véleménye szerint ez soha többé nem ismétlődik meg. Martin Heideggernél a technizálódási folyamat elrejti az ember elől a létet, és lehetetlenné teszi, hogy autentikusan élje meg önmaga létét. A technika tehát ezen a szinten is ellenséges erőként jelentkezik. A környezetpusztításról pedig nap mint nap hallunk. Az optimisták szerint meg lehet állítani a technikai pusztítást. Ám az optimisták nem veszik figyelembe az Észak-Dél kérdést: azt, hogy még két-hárommilliárd ember akar jólétben élni. Ha ez megvalósul, akkor újabb óriási környezeti válság fog bekövetkezni a Földön. Amerikában is, amelyik az egyik leggazdagabb társadalom, van vagy 20 százaléknyi relatíve nagyon szegény ember. Ha azt mondja az amerikai középosztály, akkor most itt körülbelül megállunk - utána mi lesz ezzel a 20 százalékkal? Azoknak még rengeteg olaj, gáz, áram és mindenféle kell. Ugyanez a helyzet Európában, ha a németek, franciák azt mondják, most itt megállunk, a dél-olaszok nem fognak megállni. És akkor mit mondunk mi vagy a románok? És mit mondanak az indiaiak? MILYEN TÁRSADALMI VÁLTOZÁSOKKAL JÁR EZ A VÁLSÁG? Kérdés, hogy a társadalom alsó kétharmada elfogadja-e azt, hogy távolsága a felső harmadtól növekedni fog. És a távoli jövőben sincs remény arra, hogy folytatódik a különbségek olyan kiegyenlítődése, ami az elmúlt ötven évet jellemezte. Nyugat-Európa egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy a korábbi, ún. kettős társadalmak helyett sikerült többé-kevésbé homogén társadalmakat létrehozni. A múlt században polgárságra és a még jelentős részben nyomorban élő munkásságra szakadt szét a társadalom, és ez a szakadék mély volt. Életszínvonalban, ideológiában, életmódban is nagyon különböztek egymástól. Azóta egyfajta homogeneizálódás ment végbe, és e század közepén már azzal az érzéssel élhetett egy német vagy angol vagy svéd polgár, hogy mindannyian egy társadalomnak a polgárai. Van, aki jobban, van, aki rosszabbul él, de azért nem két világ él egymás mellett egy társadalomban. Az elmúlt tíz évben újra elkezdődött a társadalmak kettéhasadása. Ez a kettéválás nálunk is megindult, noha másfajta homogeneitásból, és ebből még nagyon nagy válság alakulhat ki. Vannak aztán ennél átfogóbb és nehezebben megragadható válságtünetek is. Az egyik az, hogy az európai társadalmak az utóbbi két-háromszáz évben az evolucionizmus, a fejlődésben való hit erős ideológiai hatása alatt éltek. Az elmúlt ötven évben alig volt olyan ember, aki nem hitt ebben. Ha Nyugaton nem volt legalább évi egyszázalékos növekedés, akkor pánik tört ki, mert a növekedés volt a világ normális rendje. Ez a nagy evolucionista progresszióra épülő hit és ideológia megrokkant. Hogy mivel lehet helyettesíteni? Ez nagyon nehéz kérdés, ami felveti a modern posztmodern paradigmaváltás problémáját. A nyugat-európai ember, legalábbis a 18. századtól kezdve úgy vélte, hogy a ráció, az értelem az ember legfontosabb tulajdonsága. Ez az egyszerű és naiv racionalitáshit tulajdonképpen összeomlott, és megindult egy, a jelenlegi bonyolult világhoz jobban alkalmazkodni tudó új racionalitás keresése. Ám az a tény, hogy nem élhetünk már abban a hitben, hogy az emberi ráció meg tudja oldani a világ problémáit, és el tudja kerülni a következő haláltáborokat, alapjában rendítette meg azt a hitet, amely háromszáz éven keresztül alapja volt az európai polgárság öntudatának, erkölcsének, világképének. További eleme ennek a helyzetnek az erkölcsi válság. A nyugati világ élt már át erkölcsi válságokat, főleg a két világháború körül, de ma ez a krízis elmélyülőben van. Ugyanis az elmúlt két-háromszáz év során élt az a hit, hogy a fejlődés egyben morális fejlődés is. Az ember egyre felvilágosodottabb, és egyre jobb lesz. Nagyon sokan hittek abban, hogy van egyfajta morális fejlődés a világban, nemcsak az egyének életében. Az ellenséges világ eltűnésével a nyugati ember számára annak tudata is eltűnt, hogy a rossz ellen küzd. Most miért küzd egy nyugati polgár? Mi ad neki biztonságot? Az, hogy Boszniában vagy Szomáliában nincs megoldás a legegyszerűbb kérdésekre, vagy az, hogy az emberiség jelentős hányada éhezik, és nincs megoldás - ez aláássa a morális lény öntudatát, illetve azt, hogy az emberiség diadalmasan megy előre egy morálisabb világtársadalom irányába. A POSZTMODERN SZÓT MA ELÉG GYAKRAN HASZNÁLJÁK. MIT JELENT EZ A FOGALOM A TE ÉRTELMEZÉSEDBEN? A posztmodernek azt mondják, hogy nincs történelem, hanem csak történelmek vannak. Már a múltban is csak történelmek voltak, nincs egy egységesen értelmezhető, lassan hömpölygő történelem. Az elmúlt három évünkben 4 HANKISS ELEMÉR