2000, 1995 (7.évfolyam) június
Nick Elsdorf: Tartózkodik a magyar
2000 kegyeket oszt. Már az utcát is szemmel tartja, ahonnan érkezik a nép, a tilosban parkoló idegennel nem áll szóba, míg az szabályt sért. Minket is néhányszor rendreutasít, mielőtt fáradt kolléganője a vízumot néhány keresztkérdés után („valóban ön az anya!?") beragasztja az útlevelekbe. Kifelé jövet veszem csak észre, hogy bár munkavállalási engedélyem két évre szól, tartózkodni csak egy esztendeig engednek. Szíves invitálás a jövő tavaszi purgatóriumba. A tornacipő bosszúja is időt nyer... A napokban Vranitzky lecserélte belügyminiszterét. Az új seprű fogadkozik: humánusabbá teszi az idegenrendészetet, és meggyorsítja a nyomozást az elmúlt évek felderítetlen levél- és csőbomba-merényleteinek ügyében. A burgenlandi romák (Horvát, Sárközi..., hm, én magyarnak is mondanám őket) szakszerű gyilkosait még keresi a rendőrség. A jobboldalon, miközben a balon máris talált két elszánt pancsert. Csupán egy Bécs környéki villanyoszloptól kellett megkülönböztetni őket, amelyre -maguk alatt vágva a bombát - odaégtek a szerencsétlenek, miközben állítólag a főváros áramellátását óhajtották megbénítani. A detektívek dolgát némiképp könnyítette a forró nyom, a tettesek helyszínen füstölgő személyi igazolványa. A szálak a szélsőbalos TATblatt köréhez vezettek. Már így is sok volt a rovásukon, randalírozásukkal többször is megzavarták az operabált. Varázsütésre két befizetési blanketta is előkerült, melyek azt tanúsítják, hogy az újsütetű belügyminiszter az elmúlt években apróbb összegekkel támogatta az orgánumot. Lett is haddelhadd. A főrendőr (anyuka Bismarck-lány, apuka zeneszerző, nagypapa katonai attaséként egy bizonyos Lenint tett föl Svájcban a vonatra) szociálismunkás-előéletére hivatkozott, adományaival úgymond volt gondozottainak beilleszkedési zavarait kívánta enyhíteni. Haider, aki meglepően jól értesült a belügy belügyeiben, baloldali összeesküvésről szónokolt és a blankettákat lobogtatta vadul. Akkor sem csillapodott igazán, amikor bebizonyosodott: az inkriminált lapocska állami segélyezését saját pártjának képviselői is évek óta jóváhagyják a parlament publicisztika-támogatási bizottságában. Amikor e sorokat írom, épp a rendőrszakszervezet mind izmosabb haideriánus frakciója szólítja fel lemondásra saját miniszterét. A munkaügyi minisztériumban is szabadkoznak: hirtelen több mint kétmillió schillinggel kell elszámolniuk, melyet a TATblatt szerkesztői vettek fel tőlük munkanélküli segélyként. A Bulláknak (ahogy itt hívják a zsarukat) valahol igazuk van. Kaspar Einem - nyájas olvasó, tartok tőle, nem érdemes megjegyezned a belügyminiszter nevét - ugyanis olyan felelőtlenül beszél, mint 1989-ben Kelet-Európában kormányra jutott kollégái némelyike. Emberi jogok, párbeszéd, megegyezés - mondja csendesen, nem fenyegetőzik állandóan, és nem említi minden második mondatában, hogy „Ausztria márpedig nem lesz bevándorló ország!". Közvetlenül kinevezése előtt például ezt vetette papírra: „Nem akarok egy autoriter államban élni, melyben a kisebbségeket, legyenek azok romák és szintik, zsidók, külföldiek, értelmiségiek vagy művészek, ... naponta az a veszély fenyegeti, hogy páriákká válnak. Vagy egyszerűen felszólítják őket, hogy hagyják el az országot." Hát nem egy kimondott Latour... Rossz társaságban vagyok, tudom, de a TATblattnak én sem spendíroznék. A magisztrátusi vallatásról tartottam hazafelé, mikor a Ringen pár tucat tüntető állta utamat a lap szervezésében. In-ter-na-tio-na-le So-li-da-ri-tát skandálták fenyegetően a képembe, és vörös-fekete zászlók alatt utáltak, mint autós kispolgárt, aki - ahelyett, hogy a két felrobbant fiút gyászolná velük - a levegőt szennyezi. A polkcája védelmébe vett, gyanítom, rossz volt a lelkiismerete. Pár nappal azelőtt ugyanis a változatosság kedvéért ő tartóztatott fel Bécs belvárosának egy forgalmas utcáján, óriási villogás és szirénázás közepette. Nem mintha szabálytalankodtam volna apósom magyar rendszámú kocsijával. Iratellenőrzést helyezett foganatba a szerv (szerfölött gyanús lehettem, mert mamám ült mellettem), ezért marcul fölszólított, hogy szálljak ki a gépjárműből, föltette mindazokat a találós kérdéseket, amelyekkel a vízumhatóság örvendeztet meg évről-évre, majd - kedves meglepetésként - házkutatást tartott az autóban, több tucat bámészkodó karéjában percekig turkálva személyes ingóságaim között. Meghurcolt tornacipőm illatát méltányos bosszúnak tekintem. Nem élek panasszal. Tartózkodom. Tehát vagyok. Bécs, 1995 június 11 TARTÓZKODIK A MAGYAR