2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember
Ezredvégi beszélgetés Perneczky Gézával
Ezredvégi beszélgetés Perneczky Gézával JÁT TEVÉKENYSÉGEDET? MIÉRT ÉS KINEK ÍRSZ? - A lexikonokban mint művészettörténész, művészeti író és festő szerepelek, zenei diplomám is van, sőt irodalommal is foglalkozom, mert novellákat is publikáltam, és regényt is írtam már. De leginkább a művészeti írásaim révén ismernek Magyarországon. És hogy kinek írok? Azt hiszem, nem lehet úgy írni, hogy az ember az úgynevezett közvéleménynek írjon, de úgy sem, hogy senkinek, mert a kettő ugyanaz. Mindig egy szűkebb kör az, akikről tudom, hogy érdekelni fogja őket az, amit éppen eszkábálok. Nekik próbálom meg elmondani azt, amiből kimaradtak, mert távol voltak, mert nem látták, vagy nem olvasták a dolgot, vagy arra az összefüggésre még nem gondoltak, amire éppen én most gondolok. Ha nincs meg az érzésem, hogy a másik széken velem szemben már ott ül valaki, aki várja, hogy mikor dobja ki a komputer nyomtatója az oldalakat, mert legszívesebben már olvasná is, akkor nem is fog sikerülni az, amiről írok. Persze, előfordulhat, hogy nekidarálom magam valami korszakalkotónak, és aztán hiába várom a kinyújtott kezeket, hogy kapkodjanak a gondolataim után. Például matematikai problémákról, a fraktálokról írtam egy saját kiadású füzetet, ami nagy felháborodást váltott ki magyar matematikai körökben. El voltak képedve, hogy ennyire felkészületlenül ilyen komoly dolgokról merek írni. Később kiderült, hogy azért voltak olyan természettudósok, tudományok doktora rangon, tehát nem kezdők, akik nagy érdeklődéssel olvasták ezt a könyvemet, mert megtudták belőle azt, hogy miként fest a szaktudományuk a laikus előtt. Azt hiszem egyébként, hogy a legtöbb matematikus nem is sejti, hogy a káoszelméletnek (ami csak egy parányi fejezete a matematikának) mekkora ismeretelméleti hordereje van, ez ugyanis már nem matematikai probléma. Én nem tagadtam, hogy a matematika kérdéseiben laikus vagyok, és az is biztos, hogy a könyvet ma már másként írnám meg. Talán a matematika és a filozófia találkozási felületét is érzékenyebben és a szakkörök számára is elfogadhatóbban modellálnám. De közben a kérdés - legalábbis számomra -, hogy úgy mondjam, már megoldódott. Már nem ülök magammal szemben a széken, hogy kinyújtott kezekkel várjam az írást a fraktálokról. Ezt azért fogalmazom most így, mert talán kiderül belőle, hogy a szűkebb kör (amiről fentebb szóltam) néha félreértésen alapul - hiszen ez a szűkebb kör is csak én magam vagyok. De hát végül is eléri az ember azt, hogy minden írásának kialakuljon egy olvasótábora, és valószínűleg ez a remény ad energiát ahhoz, hogy egyáltalán írjak, hogy kitörjek a duplaburkolatú magányomból. (Duplafalú kuckó ez az emigrációs helyzetem révén.) Írás közben mintha a víz alól tempóznám fel magam, a légszomj hajt előre. És talán ezért írtam már laikus létemre annyi mindenről, növényekről, virágokról, parafizikai jelenségekről, vagy szépirodalmi kérdésekről is. Persze sejtem, hogy a művészetről írt vagy mondott dolgaim tűnnek inkább tartósnak. A „KAPITULÁCIÓ A SZABADSÁG ELŐTT" CÍM ALATT MOST MEGJELENT KÖNYVEDBEN A MODERN MŰVÉSZET VÉGÁLLAPOTÁT VÁZOLOD FÖL. - A XX. század, azt hiszem, a képzőművészet egyik virágkora volt (így, múlt időben), hiszen Cézanne nemzedékétől, a századfordulótól kezdve ebben a néhány évtizedben annyi nagyon jó művész dolgozott, hogy több évszázadot meg lehetne tölteni ezzel a névsorral. Különösen éles a kontraszt, ha arra gondolok, hogy 1750-től 1850-ig csak néhány elkésett velencei mester volt még Európában a porondon, például Tiepolo, aztán Spanyolországban Goya, aki egy titán volt, de ugyanakkor talán az egyetlen zsenije is a kornak... na és aztán néhány kismester. Kézírással sem telne meg egy A4-es oldal, ha összeszedném ezeket a kismestereket a klasszicizmustól az impresszionizmusig tartó korszakból. Ezzel szemben a XX. században az ilyen súlyú kisebb művészekből egy kötetre való névsort lehetne letenni az asztalra, és mindenki válogathatna belőle az ízlése szerint, a titánokból meg tagadhatatlanul van egy vagy két tucatra való. Ilyen gazdagok voltunk. Annál nehezebben tudunk beletörődni most persze abba, hogy a század utolsó másfél-két évtizedében, ebben a fantasztikus épületben egyre inkább az az érzésünk, hogy csak körbe-körbe jártunk, és minden folyosó ismerős, mert már jártunk benne. Az utóbbi évtizedben már egyenesen ott tartunk, hogy XIX. századi folyosókba tévedünk, vagy még korábbi - és ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi még akadémikusabb folyosókba. És nemcsak a tér szűkül, hanem a mennyezet is ereszkedik közben lefelé, és késpengék szállnak a torkunkra. No, nyilván nem az én torkomat vagy a közönség torkát vágja el ez a penge, de még csak nem is a művészekét, hanem - és erről szólnak az utolsó írásaim is - a reneszánsz óta élő és folyamatosan fejlődő kulturális reflexiók az áldozatai. Más szóval: a kultúránkat annyira jellemző „időt", és a vele együtt haladó gondolkodást, például a művészettörténetről szóló elképzeléseket és fogalmakat nyisszantja át ez a kés. És nem egy izmusnak van vele vége, mi több, nem is a modern művészet végéhez érkeztünk el vele (ahogy azt még akár tíz évvel ezelőtt is gondoltuk ) PERNECZKY GÉZA