2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember

Ezredvégi beszélgetés Perneczky Gézával

Ezredvégi beszélgetés Perneczky Gézával JÁT TEVÉKENYSÉGEDET? MIÉRT ÉS KINEK ÍRSZ? - A lexikonokban mint művészettörténész, művészeti író és festő szerepelek, zenei diplomám is van, sőt iroda­lommal is foglalkozom, mert novellákat is publikáltam, és regényt is írtam már. De leginkább a művészeti írásaim ré­vén ismernek Magyarországon. És hogy kinek írok? Azt hiszem, nem lehet úgy írni, hogy az ember az úgynevezett közvéleménynek írjon, de úgy sem, hogy senkinek, mert a kettő ugyanaz. Mindig egy szűkebb kör az, akikről tudom, hogy érdekelni fogja őket az, amit éppen eszkábálok. Ne­kik próbálom meg elmondani azt, amiből kimaradtak, mert távol voltak, mert nem látták, vagy nem olvasták a dolgot, vagy arra az összefüggésre még nem gondoltak, amire éppen én most gondolok. Ha nincs meg az érzésem, hogy a másik széken velem szemben már ott ül valaki, aki várja, hogy mikor dobja ki a komputer nyomtatója az ol­dalakat, mert legszívesebben már olvasná is, akkor nem is fog sikerülni az, amiről írok. Persze, előfordulhat, hogy nekidarálom magam valami korszakalkotónak, és aztán hiába várom a kinyújtott kezeket, hogy kapkodjanak a gondolataim után. Például matematikai problémákról, a fraktálokról írtam egy saját kiadású füzetet, ami nagy fel­háborodást váltott ki magyar matematikai körökben. El voltak képedve, hogy ennyire felkészületlenül ilyen ko­moly dolgokról merek írni. Később kiderült, hogy azért voltak olyan természettudósok, tudományok doktora ran­gon, tehát nem kezdők, akik nagy érdeklődéssel olvasták ezt a könyvemet, mert megtudták belőle azt, hogy miként fest a szaktudományuk a laikus előtt. Azt hiszem egyéb­ként, hogy a legtöbb matematikus nem is sejti, hogy a ká­oszelméletnek (ami csak egy parányi fejezete a matemati­kának) mekkora ismeretelméleti hordereje van, ez ugyanis már nem matematikai probléma. Én nem tagadtam, hogy a matematika kérdéseiben laikus vagyok, és az is biztos, hogy a könyvet ma már másként írnám meg. Talán a ma­tematika és a filozófia találkozási felületét is érzékenyeb­ben és a szakkörök számára is elfogadhatóbban modellál­nám. De közben a kérdés - legalábbis számomra -, hogy úgy mondjam, már megoldódott. Már nem ülök magam­mal szemben a széken, hogy kinyújtott kezekkel várjam az írást a fraktálokról. Ezt azért fogalmazom most így, mert talán kiderül belő­le, hogy a szűkebb kör (amiről fentebb szóltam) néha fél­reértésen alapul - hiszen ez a szűkebb kör is csak én ma­gam vagyok. De hát végül is eléri az ember azt, hogy min­den írásának kialakuljon egy olvasótábora, és valószínűleg ez a remény ad energiát ahhoz, hogy egyáltalán írjak, hogy kitörjek a duplaburkolatú magányomból. (Duplafalú kuckó ez az emigrációs helyzetem révén.) Írás közben mintha a víz alól tempóznám fel magam, a légszomj hajt előre. És talán ezért írtam már laikus létemre annyi min­denről, növényekről, virágokról, parafizikai jelenségekről, vagy szépirodalmi kérdésekről is. Persze sejtem, hogy a művészetről írt vagy mondott dolgaim tűnnek inkább tar­tósnak.­­ A „KAPITULÁCIÓ A SZABADSÁG ELŐTT" CÍM ALATT MOST MEGJELENT KÖNYVEDBEN A MODERN MŰVÉSZET VÉGÁLLAPOTÁT VÁZOLOD FÖL. - A XX. század, azt hiszem, a képzőművészet egyik vi­rágkora volt (így, múlt időben), hiszen Cézanne nemzedé­kétől, a századfordulótól kezdve ebben a néhány évtized­ben annyi nagyon jó művész dolgozott, hogy több évszáza­dot meg lehetne tölteni ezzel a névsorral. Különösen éles a kontraszt, ha arra gondolok, hogy 1750-től 1850-ig csak néhány elkésett velencei mester volt még Európában a porondon, például Tiepolo, aztán Spanyolországban Goya, aki egy titán volt, de ugyanakkor talán az egyetlen zsenije is a kornak... na és aztán néhány kismester. Kézírással sem telne meg egy A4-es oldal, ha összeszedném ezeket a kis­mestereket a klasszicizmustól az impresszionizmusig tartó korszakból. Ezzel szemben a XX. században az ilyen súlyú kisebb művészekből egy kötetre való névsort lehetne le­tenni az asztalra, és mindenki válogathatna belőle az ízlé­se szerint, a titánokból meg tagadhatatlanul van egy vagy két tucatra való. Ilyen gazdagok voltunk. Annál nehezeb­ben tudunk beletörődni most persze abba, hogy a század utolsó másfél-két évtizedében, ebben a fantasztikus épü­letben egyre inkább az az érzésünk, hogy csak körbe-körbe jártunk, és minden folyosó ismerős, mert már jártunk ben­ne. Az utóbbi évtizedben már egyenesen ott tartunk, hogy XIX. századi folyosókba tévedünk, vagy még korábbi - és ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi­­ még akadémikusabb folyosókba. És nemcsak a tér szűkül, hanem a mennyezet is ereszkedik közben lefelé, és késpengék szállnak a tor­kunkra. No, nyilván nem az én torkomat vagy a közönség torkát vágja el ez a penge, de még csak nem is a művésze­két, hanem - és erről szólnak az utolsó írásaim is - a rene­szánsz óta élő és folyamatosan fejlődő kulturális reflexiók az áldozatai. Más szóval: a kultúránkat annyira jellemző „időt", és a vele együtt haladó gondolkodást, például a művészettörténetről szóló elképzeléseket és fogalmakat nyisszantja át ez a kés. És nem egy izmusnak van vele vé­ge, mi több, nem is a modern művészet végéhez érkeztünk el vele (ahogy azt még akár tíz évvel ezelőtt is gondoltuk ) PERNECZKY GÉZA

Next