2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember

Ewa Domańska: Fehér Tropológia, avagy Hayden White és a történetírás elmélete

retorika hazug és művi, ezzel szemben természetes a logi­ka. Ez egyszerűen nevetséges! Platón nem szimpatizált a szofistákkal, mivel idealista volt, aki hitt az abszolút igaz­ságban. A retorika viszont az élet materialista koncepció­ját vallja, és eredendően szkeptikus. Gorgiasz és Protago­rasz megértették, hogy nem létezik a világ bemutatásának és a róla való beszédnek egyetlen üdvözítő módja, mert a nyelv és a (szóban forgó) világ közötti kapcsolat alapvető­en tetszőleges. Hogy melyik a megfelelő vagy az igazi nyelv, az attól a személytől függ, akinek hatalmánál fogva joga van erről dönteni. Véleményem szerint ezért a retorika nem más, mint „diszkurzuspolitika-elmélet" (theory of the politics of discour­se). A rétor ugyanis jól tudja, hogy az értelem és az igazság mindig konstruált, és sohasem olyasvalami, ami felfedezés­re vár. Épp ezért az olyan diszkurzusforma retorikai koncep­ciója, mint a történelemé, amelyet nem lehet formalizálni, egyfajta ekvivalense annak, amit a poétika próbál csinálni a megnyilatkozás költői stílusának elemzésével. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a költészet bete­kintést nyújt világunkba, vagy legalábbis a nyelvbe. Ez az igazság szerintem minden nem tudományos státusú disz­kurzusfajtára vonatkozik, így a történelemre is. A történe­lem nem tudomány. Hogy akkor micsoda? A történelem kutatásának számtalan különféle módja és még több oka van. Még sincs lehetőségünk arra, hogy megállapítsuk a történelem elemzésének egzakt szabályait és módszereit. Az egyedüli, amit tehetünk, hogy áttekintjük a történet­írás történetét, és megállapítjuk, hogy csak stilisztikai va­riánsok léteznek. A történészek mindig azt hiszik, hogy az éppen aktuális módszer a történelemkutatás leghelyesebb útja. Ez naivitás. A történelmi események per definitionem megismételhe­tetlenek. Nem tudjuk őket újra meg újra előállítani, mint a laboratóriumban a fizikai kísérleteket. A történelmi ese­ményeket nem lehet újra meg újra megtapasztalni. Ezért nem lehet empirikus módon vizsgálni őket. Elemezhetők viszont más, nem empirikus módokon. Egy biztos: nincs végérvényes módszer a probléma megoldására, nem tudha­tó, hogy mi a legjobb segédelmélet a történelem tanulmá­nyozásához. Michelet-ről például az jut eszünkbe, hogy „Hát ez ré­mes, mi sokkal jobbak vagyunk nála. Milyen naiv volt". A mai történészek Voltaire-ről, Rankéról, Burckhardtról szólva megjegyzik: „Ők a történetírás számos módszerével kísérleteztek. Érdekesek mint írók, de a történetíráshoz a mi módszerünk alkalmasabb." Úgy gondolom, hogy az ilyesmi mindig csak illúzió. Nem lehet egyszer s minden­korra eldönteni, hogy az emberek hogyan viszonyuljanak a múlthoz, elsősorban azért nem, mert a múlt a fantázia szü­lötte. A múlt nem létezik. Kutatni is csak azoknak a dol­goknak a prizmáján keresztül lehet, amelyek a múlt létezé­sének következményeként ránk maradtak." E. D. : Kiválasztottam néhány filozófust és kritikust, akik hatással voltak az ön történetírás-elméletére. Arra kérném, hogy mondja el, ön szerint melyek elméletük legfontosabb tézi­sei. Kenneth Burke, H. W.: Burke a tagadás filozófusa és a diszkurzus teore­tikusa. Egyszer azt mondta, hogy az ember az egyedüli ál­lat, amely képes azt mondani, hogy „nem". A tagadás az emberi beszéd különleges jellemzője. Az állatok el tudják hárítani maguktól a dolgokat, de nem tudják azt mondani, hogy „nem". Burke egész nyelvelméletét erre a megfigye­lésre alapozta, és nemcsak az irodalomkutatásban, hanem a filozófiában is alkalmazta. Sok esetben azt mondhatjuk, hogy Burke a tagadás tagadásának filozófusa. Számára nincs társadalomtudomány itt, filozófia ott, irodalom meg valahol másutt. Csak continuum van. E. D.: Michel Foucault. H. W.: Azt hiszem, amit ő csinált, az ellentörténelem. Archeológiai és genealógiai koncepciója arra buzdít, hogy a sutba dobjuk a történeti kutatások hagyományos elvét. Foucault-nak Az őrület történeté­ben egyik lényeges tanítá­sa az, hogy a lelki egészség fogalmát nem lehet konceptu­alizálni anélkül, hogy ugyanakkor ne konceptualizálnánk az őrület fogalmát.Mert ahogy Freud mondta, minden egészséges elmében lakozik egy csepp őrület, és minden őrületben van egy parányi értelem. Itt megint continuum­mal, s nem ellentétpárral van dolgunk. Foucault egomá­niás volt, súlyos személyiség. Csak egyszer találkoztam ve­le, de úgy érzem, azonos hullámhosszon voltunk. E. D.: Paul Ricoeur. H. W.: Ricoeur régimódi filozófus a szó tizenkilencedik századi, hermeneutikai értelmében. Ami nála inspiráló, az elméjének tágassága. Mindent a legszélesebb skálán képes fölfogni. Ezért van az, hogy ha egy érdekes filozófussal ta­lálkozik, nagy nyitottsággal fogadja. Egy elméletből igyek­szik mindig a maradandó téziseket kiválasztani. Tetszik ez az ízlésbeli liberalizmusa. Ricoeur sok fontosat tud monda­ni a szimbólumokról. Ő a szimbolikus formák filozófusa, Cassirer nyomán halad. Mégis úgy gondolom, hogy Ricoeur ma már passé. Ez a tizenkilencedik századi európai hagyo­mány már a múlté." E. D.: Roland Barthes. H. W.: A maga korának Barthes volt a legeredetibb, leg­invenciózusabb kritikusa. Amikor halálhírét megtudtam, nagyon megrendített. Akkor jöttem rá, mennyire vártam mindig újabb írásait. Biztos lehettem benne, hogy megint valami nagyon eredeti szöveggel rukkol ki. E. D.: Jacques Derrida. H. W.: Egyik írásomban Derridát „abszurdista kritikus­nak" (absurdist critic) neveztem. Általában mindenki úgy vélte, hogy ő az abszurd filozófusa, s nem ő maga abszurd. Én az „abszurdizmus" kifejezést egzisztenciális értelemben használtam. Derridát az ellentmondások, az abszurd filozó­fusának állítottam be. Mégis mindenki azt gondolta, hogy barátságtalan szándékaim voltak vele kapcsolatban, ami természetesen nem igaz. Nehéz naprakészen követni a Derrida-szövegeket. Szá­momra Derrida az a filozófus, aki megmutatta, hogyan kell elemezni a különböző oppozíciókat, amelyeket az egyes el­lentétek közötti viszony konceptualizációja és jellemzése során állítunk fel. Azt hiszem, ez az ő alapvető funkciója. Derridát kedvelem, amiért tudatos kívülálló tud maradni a francia szellemi életben. E. D.: Richard Rorty. H. W.: Rorty újjáélesztette a pragmatizmus amerikai vál­tozatát. James, Dewey és Peirce pragmatizmusa az egyetlen eredeti amerikai filozófia, amit Amerika hozott létre. Rorty pedig az az ember, aki e filozófiát kivezette a zsákutcából, ahová Dewey halála után került. Rortynak a kartéziánus fi­lozófiáról szóló könyve, a Philosophy and the Mirror of Na­ture kiváló mű, amely nagy hatással volt az idealistaellenes gondolkodásra.14 Mégis úgy gondolom, hogy Rorty túlságo­san etnocentrikus, túlontúl Amerikára koncentrál. Az ame­rikai egyetemi élet elemeit alkalmazta a társadalom egészé­re, általános szabályként állítva be őket. Az amerikai okta­tási rendszerben tetszik nekem az, hogy a társadalom mint 43 FEHÉR TROPOLÓGIA, AVAGY HAYDEN WHITE ÉS A TÖRTÉNETÍRÁS ELMÉLETE

Next