2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember

Ewa Domańska: Fehér Tropológia, avagy Hayden White és a történetírás elmélete

2000 den osztálya számára hozzáférhető, de egyes professzorok hajlamosak arra, hogy az ideális angol gentleman férfisovi­niszta magatartását utánozzák. Azt hiszem, Rortyban is van egy adag belőle. Kedves Ewa, mondok én magának valamit, csak magunk között. Nem hiszek az interjúkban. Mit szedett most ki JEGYZETEK 1 White hangsúlyozza, hogy a tropológia nem a retorikai alak­zatok elmélete, hanem diszkurzuselmélet. Lásd: H. White Fi­guring the Nature of the Times Deceased: Literary Theory and Historical Writing, in: The Future of Literary Theory, szerk. R. Cohen. New York and London 1989, 41. o. 18. sz. jegyzet. Vö. még: J. Mellard Doing Tropology. Analysis of Narrative Discourse, Urbana and Chicago 1987. 2 Lásd H. White Problem narracji we wspólczesnej teorii his­torycznej, ford. M. Wiewiórkowska és H. Ogryzko-Wiewiór­kowski, in: Metodobgiczne problemy narracji historycznej, szerk. J. Pomorski, Lublin 1990, H. White The Structure of Histori­cal Narrative. „Clio" vol. I, 3, 14. o. A történeti narratíváról H. White elméletében lásd E. Domanska Metafora - Mit ­Mimesis. Refleksje wokól koncepcji narracji historycjnej Haydena White-a, „Historyka", 1992. vol. XXII. 3 A teljes interjú a „Storia della Storiografia" című olasz folyó­irat Hayden White 65. születésnapja alkalmából megjelenő különszámában olvasható. 4 Az írás a „Times Literary Supplement" 1992. okt. 18-i számá­ban jelent meg. 5 Lásd L. Hutcheon A Poetics of Postmodernism. History, The­ory, Fiction, New York and London 1988, valamint ugyanő: The Politics of Postmodernism, New York and London 1989. 6 Hans Kellner: White-ról írott első tanulmányomnak ezt a cí­met adtam: Hayden White nyelvi humanizmusa. Az ő koncep­cióját Vallával, Vicóval, az egész humanista hagyománnyal hoztam összefüggésbe. Ott volt az igazi helye. Bármennyire is elbűvölte Foucault gondolata, White semmiképpen sem vall­ja magáénak az ember, a szerző vagy az olvasó halálát, nem tartozik a posztmodernizmus világához. Ő egyszerűen nem akar ebben a világban élni. Ezért hoztam kapcsolatba Sartre­ral, az egzisztencializmussal, és nem utolsósorban a választás problémájával. White hangsúlyozza, hogy semmiképpen sem tartozik a posztstrukturalisták táborába, akik elvitatják az ér­vek és történelmi tények realitását. Lásd H. Kellner A Bedrock of Order: Hayden White s Linguistic Humanism, „History and Theory" 1980, vol. XIX, 4. sz. vala­mint ugyanő: Language and Historical Representation: Getting the Story Crooked, Madison 1989. 7 H. K.: Fölmerül a kérdés: a Metahistory a történeti szöveg iro­dalmi teóriája-e, ahogy az alcím (The poetics of the XIX cen­tury imagination) sugallja, vagy esetleg a történeti szöveg ol­vasóinak gondolkodási sztereotípiáit megváltoztatni kívánó retorikai beavatkozás a történetírásról szóló vitába. belőlem? Egyetlen konkrét állítást sem kapott tőlem. Csak egy további változatot. Annyit azért le szeretnék szögezni, hogy mindent, amit csinálok, sok történészhez hasonlóan azért teszem, mert a múltban mindig problémát látok. 1 5 FORDÍTOTTA REIMAN JUDIT 8 H. K.: Egyszer megkérdeztem White-ot, kicsoda ő. „Író va­gyok", mondta. Megpróbáltam értelmezni ezt az állítását. Eléggé nemtörődömül hangzott, de azt hiszem, White itt Barthes-ra gondolt. Akkor ugyanis úgy gondolta, hogy Bart­hes az igazi értelmiségi példakép. O volt az első művelődés­kritikus. Ez egy másik kifejezés, amelyet White a Tropics of Discourse­ban használt. Ott saját magát is művelődéskritikus­nak nevezi. White sokszor emlegette az iróniát és a rugalmas­ságot, amely azt az írót jellemzi, aki nagy súlyt fektet a ta­pasztalásként és alkotói folyamatként értelmezett retorikára. 9 Lásd H. White Tropics of Discourse: in Cultural Criticism, Bal­timore 1978. 10 H. K.: White érdeklődése az elbeszélés iránt a nyolcvanas években csak játék volt a szavakkal. Ez a kis „zavar" elmélyí­tette és humanizálta a trópusokat, amelyek az elején igencsak elembertelenedettnek tűntek. White első Foucault-tanulmá­nyaiban Foucault-t tropológusnak próbálta beállítani. Az L. O. Minkkel és P. Ricoeur-rel való találkozás után azonban komolyan kezdett el foglalkozni az elbeszéléssel, ami ahhoz a felfedezéshez vezetett, hogy az emberiség narratív faj. Azt hi­szem, White hisz is ebben. 11 H. K.:Mit jelent a passeiness fogalma? Vajon Shakespeare, Michelet vagy Tocqueville mind passé? A válasz: igen is, nem is. White azt tanítja, hogy ez egy olyan új kontextus létrehozásáért vállalt bizonyos retorikai felelősség kérdése, amelyikben a fenti egyének nem lennének passé-k. Ame­lyikben úgy változnának meg, hogy a mi céljainkat, az új befogadókat, új problémákat szolgálják ebben az új kontex­tusban. 12 Lásd M. Foucault Histoire de la Folie, Paris, 1961. 13 H. K.: White gyakran mondogatta: „Ricoeur már passé. Der­rida is passé. Foucault is passé. A Metahistory passé, én is pas­sé vagyok". Mindezt azért mondja, hogy kellő teret teremtsen ahhoz, hogy új dolgokat lehessen kimondani, és szabadon le­hessen bírálni. 14 Lásd R. Rorty Philosophy and the Mirror of Nature, Oxford 1980. 15 H. K.: White retorikus alkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell komolyan vennünk, amit mond. Ö mindig komo­lyan beszél. De egész idő alatt ügyelnünk kell arra, milyen összefüggésben mondja, amit mond. Amióta ismerem, White­ot mindig elkápráztatta Barthes eredeti retorikája. De tisztá­ban volt vele, hogy Barthes játékot űz olvasóival. White sem tesz másként. 44 EWA DOMANSKA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék