2000, 1998 (10.évfolyam) január
Gyáni Gábor: Miről szól a történelem?
2000 A történetírás vagyis a természetes narráció éppúgy konstruál tehát, mint a mesterséges narráció (a fiktív elbeszélés), ám éppen ebben rejlik, hogy a reprezentációnak ez a formája más, helyesebben több, mint az annales vagy a krónika. Bár az utóbbiak közelebb állnak a múlt pőre eseményeihez, viszont teljesen hiányzik belőlük a történelemnek tulajdonított értelem, melyet a történelem narratívája a múltból tanulságként leszűr.19 S mi dönti el, hogy milyen értelmet, jelentést vagy jelentőséget tulajdonítunk az elbeszélni kívánt múltnak? White szerint ez kifejezetten a metaforikus nyelvi kifejezőeszközök, valamint a cselekményszövés (employment) narratív technikáinak a megválasztásából fakad, így ennek az utóbbinak az elemzése tárja fel számunkra egy-egy történeti munka „mondanivalóját". Nem vállalkozom White történeti tropológia néven kidolgozott reprezentáció elméletének a részletes bemutatására, ám érdemes némi időt szentelni a referencia kérdésének, amely kulcsfontosságú a történetírás posztmodern elmélete szempontjából. Minek alapján dönthető el és eldönthető-e egyáltalán, hogy melyik történetírói narráció az igaz, és vajon mit reprezentál a beszámoló, a tárgyául szolgáló valóságot, vagy pusztán az elbeszélő mentális állapotát? Azaz: van-e a nyelvi konstrukcióként tekintett történetírói műveknek külső referenciája, vagy netán a történetek csak önmagukra vonatkoznak? Az utóbbi az önreferencialitás elve. Végül, számon kérhető-e a történetírói reprezentáción a történeti igazság, vagy elég, ha megfelel a narratív igazság követelményének? Ez azt jelenti, hogy az elbeszélés igaz (hihető), mert felépítését tekintve koherens és a benne előadott események relevánsak a történet szempontjából. Az önreferencialitás, természetesen, nem feltételezi, hogy a valóság és mentális reprezentációja hiánytalanul megfelelnek egymásnak. A történeti tropológia első megfogalmazása során (1973) White határozottan azt vallotta, hogy mivel a jelentés a történeti diskurzus narratív struktúrájához tartozik, az önreferencialitás élvez elsőbbséget. S mivel ezért sokan szemére vetették episztemológiai és erkölcsi relativizmusát, utóbb hajlott valamilyen kompromisszumos álláspont elfoglalására aközött, amit a posztstrukturalizmus, s amit a „normál" történészek vallanak e kérdésben. Az előbbi értelmében a szavak és a dolgok közvetlenül nem vonatkoztathatók egymásra;20 a „normál" történetírói felfogás szerint viszont a források, persze a kellő történetírói kritika eredményeképpen magát a múltat tárják elénk.21 Továbbra is homályban maradt viszont, hogy White már a forrásanyag feldolgozási szakaszára nézve, vagy csak az írás folyamatát tekintve ítéli meghatározó erejűnek a metaforákban kifejeződő előzetes általános elképzeléseket, melyek alapján a historikus tárgyat, formát és mondanivalót választ történeti narratívája számára. Elméletét tovább finomítva utóbb azt vetette föl, hogy a történetírói narráció referenciája kettős jellegű: létezik egy külső érvényességi referenciája, amely a múltbeli eseményekkel kapcsolatos igazságosságot, a mimézist kéri rajta számon a realizmus jegyében. Az önreferencialitás síkján ugyanakkor a történeti beszámoló igaz vagy hamis volta legföljebb a narratív igazság szempontjából dönthető el.2" S vajon hogyan viszonyul egymáshoz a kétféle referencialitás? White szerint együtt jelenik meg a kettő a történetírói narrációban. Habár a történész nem arról számol be, amit a múlt nyomai után kutatva megtalált, hanem arról, amit kutatása eredményeként a nyomok alapján maga elé képzelt, mégis: a történetírói reprezentáció nem valamifajta önkényesen fabrikált és merőben fantáziaszülte képzelgés. Hiszen a történész mégiscsak a múlt eseményeinek fennmaradt nyomaiból indul ki, amikor történelmi tényeket konstruál, ráadásul mindezt standard szakmai szabályok alkalmazásával végzi, csak azok betartása esetén születhet ugyanis érvényes történetírói narráció. Az említett két szakmai kritérium tudomásul, sőt komolyan vétele szab tehát korlátokat a történetírói fikcionalitásnak, amely így több is, kevesebb is a történelmi témájú epikánál, amilyen például a történelmi regény. De végül is tudománynak tekinthető-e egyáltalán a történetírás, ha munkamódszerében ekkora szerephez jut a képzelőerő, az irodalomra jellemző fikcionalitás, ha ennyi bizonytalanság övezi a kérdést, hogy melyik általa elbeszélt történet a múlt helyes reprezentációja? Ez minden bizonnyal a legfontosabb azon idegesítő kérdések sorából, melyet White reprezentáció elmélete felvet. A tudományos státusára mindig is kényes „normál" történész, ha egyáltalán tud White és más történetfilozófusok gondolatairól, többnyire már magát a kérdésfölvetést is elhárítja magától, hogy nyomban a nihilizmus bélyegét ragassza a történeti tropológia elméletére. De valóban olyan hajmeresztően eretnek White elgondolása a narratív igazság elsődlegességéről, legalábbis annak kivételes jelentőségéről a történetírói reprezentáció terén? S tényleg arra szólítja fel White a gyakorló történészeket, hogy mondjanak le tudományos ambícióikról, majd ismerjék be: mindaz, amit művelnek merő publicisztika vagy irodalmi fikció gyártás? S ezzel vége is a történetírás szakmai komolyságának? Hiszen, ahogy a posztmodern historiográfia egyik hazai kritikusa nemrég fogalmazott, a történész ezek után: „Megfeledkezhet a szakirodalomról, szelektálhat a forrásokból, nem kell kéziratokkal meg effélékkel bíbelődnie. Elég az élénk fantázia, néhány kapós téma, máris lehet allegorizálni."23 Valóban ilyen következményekkel kell számolnia a gyakorló történésznek, ha számot vet például vele, hogy: „Bár a történészek és a regényírók különböző események iránt érdeklődhetnek, (de) saját beszédmódjuk formái és írásuk céljai gyakran azonosak." Ráadásul, folytatja White, „az alkotás során használt technikák és stratégiák is lényegi azonosságot mutathatnak, bármennyire különbözőnek tűnhetnek is szövegük puszta felszínén, vagy beszédstílusuk, fikciójuk szintjén". Valóban olyannyira elválik egymástól történelem és fikció, hogy kapcsolatuknak már a puszta boncolgatása is kárhozatos dolog, mert rosszhírbe hozza a tudományt? Úgy gondolom, nem így áll a dolog. Ezt a meggyőződésemet szeretném a későbbiekben néhány érvvel alátámasztani. A „nyelvi protokoll" és a perspektíva megválasztása A tudomány (a szakszerű történetírás) és a fikció lehetséges érintkezései pontjai közül első helyre kívánkozik a tény, miszerint a 18. század végéig a történetírást kifejezetten irodalmi műfajnak tekintették. Igaz, a történetírás ép- 42 GYÁNI GÁBOR