2000, 1998 (10.évfolyam) január

Gyáni Gábor: Miről szól a történelem?

2000 A történetírás vagyis a természetes narráció éppúgy konstruál tehát, mint a mesterséges narráció (a fiktív elbe­szélés), ám éppen ebben rejlik, hogy a reprezentációnak ez a formája más, helyesebben több, mint az annales vagy a krónika. Bár az utóbbiak közelebb állnak a múlt pőre ese­ményeihez, viszont teljesen hiányzik belőlük a történelem­nek tulajdonított értelem, melyet a történelem narratívája a múltból tanulságként leszűr.19 S mi dönti el, hogy mi­lyen értelmet, jelentést vagy jelentőséget tulajdonítunk az elbeszélni kívánt múltnak? White szerint ez kifejezet­ten a metaforikus nyelvi kifejezőeszközök, valamint a cselekményszövés (employment) narratív technikáinak a megválasztásából fakad, így ennek az utóbbinak az elemzése tárja fel számunkra egy-egy történeti munka „mondanivalóját". Nem vállalkozom White történeti tropológia néven kidol­gozott reprezentáció elméletének a részletes bemutatására, ám érdemes némi időt szentelni a referencia kérdésének, amely kulcsfontosságú a történetírás posztmodern elméle­te szempontjából. M­inek alapján dönthető el és eldönthető-e egyáltalán, hogy melyik történetírói narráció az igaz, és vajon mit reprezentál a beszámoló, a tárgyául szolgáló valóságot, vagy pusztán az elbeszélő men­tális állapotát? Azaz: van-e a nyelvi konstrukcióként tekin­tett történetírói műveknek külső referenciája, vagy netán a történetek csak önmagukra vonatkoznak? Az utóbbi az önreferencialitás elve. Végül, számon kérhető-e a történet­írói reprezentáción a történeti igazság, vagy elég, ha megfe­lel a narratív igazság követelményének? Ez azt jelenti, hogy az elbeszélés igaz (hihető), mert felépítését tekintve koherens és a benne előadott események relevánsak a tör­ténet szempontjából. Az önreferencialitás, természetesen, nem feltételezi, hogy a valóság és mentális reprezentációja hiánytalanul megfelelnek egymásnak. A történeti tropológia első megfogalmazása során (1973) White határozottan azt vallotta, hogy mivel a je­lentés a történeti diskurzus narratív struktúrájához tarto­zik, az önreferencialitás élvez elsőbbséget. S mivel ezért so­kan szemére vetették episztemológiai és erkölcsi relativiz­musát, utóbb hajlott valamilyen kompromisszumos állás­pont elfoglalására aközött, amit a posztstrukturalizmus, s amit a „normál" történészek vallanak e kérdésben. Az előbbi értelmében a szavak és a dolgok közvetlenül nem vonatkoztathatók egymásra;20 a „normál" történetírói fel­fogás szerint viszont a források, persze a kellő történetírói kritika eredményeképpen magát a múltat tárják elénk.21 Továbbra is homályban maradt viszont, hogy White már a forrásanyag feldolgozási szakaszára nézve, vagy csak az írás folyamatát tekintve ítéli meghatározó erejűnek a metaforákban kifejeződő előzetes általános elképzeléseket, melyek alapján a historikus tárgyat, formát és mondaniva­lót választ történeti narratívája számára. Elméletét tovább finomítva utóbb azt vetette föl, hogy a történetírói narráció referenciája kettős jellegű: létezik egy külső érvényességi referenciája, amely a múltbeli ese­ményekkel kapcsolatos igazságosságot, a mimézist kéri rajta számon a realizmus jegyében. Az önreferencialitás síkján ugyanakkor a történeti beszámoló igaz vagy hamis volta legföljebb a narratív igazság szempontjából dönthető el.2" S vajon hogyan viszonyul egymáshoz a kétféle referencialitás? White szerint együtt jelenik meg a kettő a történetírói narrációban. Habár a történész nem arról szá­mol be, amit a múlt nyomai után kutatva megtalált, hanem arról, amit kutatása eredményeként a nyomok alapján ma­ga elé képzelt, mégis: a történetírói reprezentáció nem vala­mifajta önkényesen fabrikált és merőben fantáziaszülte képzelgés. Hiszen a történész mégiscsak a múlt eseményei­nek fennmaradt nyomaiból indul ki, amikor történelmi té­nyeket konstruál, ráadásul mindezt standard szakmai szabá­lyok alkalmazásával végzi, csak azok betartása esetén szü­lethet ugyanis érvényes történetírói narráció. Az említett két szakmai kritérium tudomásul, sőt komolyan vétele szab tehát korlátokat a történetírói fikcionalitásnak, amely így több is, kevesebb is a történelmi témájú epiká­nál, amilyen például a történelmi regény. De végül is tudománynak tekinthető-e egyáltalán a tör­ténetírás, ha munkamódszerében ekkora szerephez jut a képzelőerő, az irodalomra jellemző fikcionalitás, ha ennyi bizonytalanság övezi a kérdést, hogy melyik általa elbeszélt történet a múlt helyes reprezentációja? Ez minden bi­zonnyal a legfontosabb azon idegesítő kérdések sorából, melyet White reprezentáció elmélete felvet. A tudomá­nyos státusára mindig is kényes „normál" történész, ha egy­általán tud White és más történetfilozófusok gondolatai­ról, többnyire már magát a kérdésfölvetést is elhárítja ma­gától, hogy nyomban a nihilizmus bélyegét ragassza a törté­neti tropológia elméletére. De valóban olyan hajmeresztően eretnek White elgon­dolása a narratív igazság elsődlegességéről, legalábbis an­nak kivételes jelentőségéről a történetírói reprezentáció te­rén? S tényleg arra szólítja fel White a gyakorló történésze­ket, hogy mondjanak le tudományos ambícióikról, majd is­merjék be: mindaz, amit művelnek merő publicisztika vagy irodalmi fikció gyártás? S ezzel vége is a történetírás szakmai komolyságának? Hiszen, ahogy a posztmodern his­toriográfia egyik hazai kritikusa nemrég fogalmazott, a tör­ténész ezek után: „Megfeledkezhet a szakirodalomról, sze­lektálhat a forrásokból, nem kell kéziratokkal meg effélék­kel bíbelődnie. Elég az élénk fantázia, néhány kapós téma, máris lehet allegorizálni."23 Valóban ilyen következményekkel kell számolnia a gya­korló történésznek, ha számot vet például vele, hogy: „Bár a történészek és a regényírók különböző események iránt érdeklődhetnek, (de) saját beszédmódjuk formái és írásuk céljai gyakran azonosak." Ráadásul, folytatja White, „az al­kotás során használt technikák és stratégiák is lényegi azo­nosságot mutathatnak, bármennyire különbözőnek tűn­hetnek is szövegük puszta felszínén, vagy beszédstílusuk, fikciójuk szintjén".­­ Valóban olyannyira elválik egymás­tól történelem és fikció, hogy kapcsolatuknak már a puszta boncolgatása is kárhozatos dolog, mert rosszhírbe hozza a tudományt? Úgy gondolom, nem így áll a dolog. Ezt a meg­győződésemet szeretném a későbbiekben néhány érvvel alátámasztani. A „nyelvi protokoll" és a perspektíva megválasztása A tudomány (a szakszerű történetírás) és a fikció lehetsé­ges érintkezései pontjai közül első helyre kívánkozik a tény, miszerint a 18. század végéig a történetírást kifejezet­ten irodalmi műfajnak tekintették. Igaz, a történetírás ép- 42 GYÁNI GÁBOR

Next