2000, 1999 (11.évfolyam) április-május

Beszélgetés 2000-ben Lengyel Lászlóval

2000 vannak, mellékúton vannak, és ha nem kapcsolódnak be a főút keringési rendszerébe, halálra vannak ítélve. Mert éppen azt tapasztaljuk most, a 2000. év fordulóján, hogy a globalizáció látszatra ugyan mindent és mindenkit átfog, ámde mégis léteznek civilizációk, melyek ennek a főútnak a másik vonalán haladnak, vagy más főúton. Azt se gondolom, hogy például Magyarország oda zökkent vissza - még ha akarna, se tudna oda visszazökkenni! -, ahonnan 1914-ben, 1920-ban vagy 1948-ban kizökkent. A kizökkent időt nem lehet visszazökkenteni. Tökéletesen érthetetlen volna a magyar civilizációs átalakulás a kádárizmus negyven éve nélkül. Mindaz, ami ma történik, ha csak a nyugati világba való integrációnkat nézzük, teljesen érthetetlen és felfoghatatlan volna e negyven év figyelembevétele nélkül, amely alatt a magyar társadalom felkészült és alkalmassá vált erre az integrációra, noha mi ezt a korszakot a „főútról" való letérésnek, a „normától" való eltávolodásnak tartjuk. Ne feledjük, hogy Magyarország ugyan földrajzilag mindig Európa része volt, de nem tudott a Nyugat részévé válni. Nem volt nyugati ország, sem a századfordulón, sem a két világháború között. Erre most először kerülhetne sor, és hogy sor kerülhet rá, az nagymértékben a felemás Kádár-kori modernizációnak köszönhető. Valószínűleg azért nem éreztük olyan fantasztikusnak vagy radikálisnak azt a fordulatot, amit a politikai rendszerváltozás jelentett, mert a gazdaság, a fogyasztás és termelés terén, a szükségletek és szokások világában, a mentalitásban már jóval a politikai fordulat előtt nagyrészt végbement ez a fordulat, ha persze teljesen nem is bontakozhatott még ki. A magyar társadalom pszichológiai vagy szociális szempontból fel volt készítve a piacgazdaságra és a fogyasztói társadalomra. Az a sokszínűség, ami ma a kultúrában vagy a vállalkozások világában nálunk tapasztalható, az a viszonylag gyors váltani tudás, tanulékonyság, innovációs készség, amivel Magyarország mára Kelet-Európa éllovasa lett, nem pusztán a Nyugat hatása vagy az új rendszer vívmánya, hanem már sokkal előbb létrejött, ott volt a mi Kádár-kori fejünkben, vágyainkban, törekvéseinkben, sőt, valóságos mindennapi életünkben is. Úgy gondolom, hogy nem „főútról", inkább a különféle utak sajátos egymásra rétegződéséről kellene beszélni. Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy mi most visszaléptünk a régi helyünkre Európába, hanem arról, hogy a történelem mintegy összecsúsztatta a civilizációs fokozatokat, és egy egészen más úton kényszerített minket végig, de éppen ezen a kényszerpályán készítettük föl magunkat a mai helyfoglalásra. Mindenesetre ez a hely, ha lesz, teljesen új hely lesz számunkra Európában és a világban. Talán máris az, csak még nem érezzük át egészen. Visszatekintve, most már valóban úgy látszik, mintha ezek a karikaturisztikusan túlfeszített kelet-európai modernizációs diktatúrák, amelyek szocializmusként igazolták magukat, és a nyugatihoz képest alternatív életforma és rivális világcivilizáció igényével léptek fel a személyes és társadalmi szabadság totális államosítása talaján, szóval, hogy ezek a fejlesztési diktatúrák mintha csakugyan átmenetek, és nem korszakok lettek volna. Mégsem az történt, amit másokkal együtt akkor én is gondoltam, hogy fennállásuk korszakká szilárdult, és vagy erőszakkal verik szét őket, vagy szétmállanak, így is, úgy is, történelmi katasztrófákat idézve elő, hanem az történt - Közép-Európában biztosan, de még Oroszországban is -, hogy kierőszakolva egy sor modernizációs cél teljesülését, elkezdtek folyamatosan hátrálni, leépíteni önmagukat, engedni vagy eltűrni másféle szervezésmódokat saját kereteiken belül, egyszóval előkészítették a talajt egy békés vagy bársonyos transzformációhoz. Ezért maradt el szinte mindenütt a forradalom, innen az ellenelitek örökös elégedetlensége amiatt, hogy nem volt igazi rendszerváltás, hogy a régi uralmi elit láthatatlanul vagy láthatóan is megmaradt, hogy így a kapcsolati tőke, meg úgy az ország kiárusítása a multiknak... Az ellenelitek ugyanis valóban csak teljes és végleges, ha tetszik, forradalmi törés révén kerülhettek volna a régiek helyére. Nem véletlen, hogy a harmadik demokratikus választások győztese, a rendszerváltozás kilencedik évében még mindig „kormányváltásnál többet, rendszerváltozásnál kevesebbet" ígért szavazóinak, ami gyakorlatilag az elleneliteknek tett választási ígéret volt. A problémát, ha jól látom, az jelentette tehát, hogy egy gyűlölt korszakot el lehet, vagy el kell törölni, de egy lagymatag, leleálló, majd újra beinduló, mégiscsak folyamatos átmenetet nem lehet folytatni, végigvinni, radikalizálni, de szétverni, visszafordítani nem lehet, sőt, nem szabad. Azzal ugyanis rejtett értelmét és igazi hozadékát - a modernizációs folyamatot magát - akasztanánk meg. Azt tehát, ami, mint mondtad, felvértezett minket a nyugati integrációra. Először a modernizációról valamit. E században a magyar és részben a közép-európai fejlődésben két olyan dolog történt, ami mindmáig meghatározó jellegű, és meg fogja határozni jövőnket is. Az egyik az a modernizációs kísérlet, amivel már az 1930-as évek végétől megpróbálkoztak, méghozzá nem a szovjet, hanem fasiszta vagy náci típusú etatizmust követve, s ami egy elég könyörtelen társadalmi homogenizációt írt elő. Ez döntő változás volt a korábbiakhoz képest. 1918 előtt Magyarország „vegyes" vagy „kevert" civilizáció volt, különféle nyelvű, kultúrájú, vallású társadalmi csoportokkal, amelyek állami segítséggel ugyan, de egymással versengve vittek véghez egy sajátos modernizációt és polgárosodást. Igaz, hogy volt kasztosodás, a társadalmi csoportok kasztszerűen elkülönültek egymástól, de viszonylag szabadon versenghettek egymással, megvolt a saját életviláguk. Pontosan ezeket a világokat semmisítették meg kölcsönösen, persze, az állam legaktívabb segédletével 1918 után, főképpen 9 BESZÉLGETÉS 2000-BEN