2000, 2000 (12. évfolyam) június

Margócsy István: LENGYEL LÁSZLÓ–VÁRSZEGI ASZTRIK: BESZÉLGETŐKÖNYVECSKE (Margináliák)

2000 s a baráti magánvélemény ne kerüljön a nyilvánosság protokolláris for­mái közé, a végső dolgokról pedig, tetszik, nem tetszik, a nyilvánosság előtt hallgatni szoktunk, az őket érintő vallomást, hitvallást és gyónást frivolnak vagy önmutogatónak találjuk, s a róluk való elmélkedést vagy a hivatalos (s így objektívnak álcázott) filozofálás, vagy pedig - hívő em­ber esetében - a vallásos kegyesség aktusainak keretei között szeretjük elintézni: manapság a lélek magánbeszéde - mely persze ma is, magától értetődő módon, elkerülhetetlen, akár hisz a lélek, akár nem - nem sze­reti a nyilvánosságot, s nem szereti konfrontálni magát más lélekbeszé­dekkel - végletesen hiányzik hozzá egy olyan kommunikációs forma­, mely, állítólag? remélhetőleg? hihetőleg? a vallás iránt kevesebb elfoj­tással rendelkező korokban talán még adott volt, akár még a tagadás számára is. Lengyel László és Várszegi Asztrik nagyszabású és kockáza­tos vállakozása azért oly örvendetes, mert többszörös tabut tör meg, jár­ni és beszélni mernek oly területen, mely, úgy tűnik, sokszorosan alá van aknázva, s melyen emiatt csak nagyon határozottan és elszántan lehet s érdemes haladni.­ Kivált azért, mert az ily beszélgetés koordinátái nemcsak elvileg van­nak szűkre vonva (hiszen a dialógus kihívására általában széles körű, heves indulati elfojtással szoktunk reagálni - hacsak nem akarunk ele­ve agresszívan fellépni vagy agressziót kiváltani), nemcsak tartalmilag vannak elbizonytalanodva (hiszen a végső kérdésekről szóló magándis­kurzusok is többnyire határozatlan hangvétellel élnek, s általában a mesterkélt naivitás és a túlreflektált irónia kettősségében keresik mo­dalitásukat), hanem már felrajzolásuk kísérlete is sok történeti-társa­dalmi akadályba ütközik: a magyar társadalom egyik oldalról sincs fel­készülve arra (vagy finomabban szólva: nincs hozzászokva ahhoz), hogy diskurzusában átlépje a világi értelmiség és az egyházi rend között húzódó nagyon merev határt. A világi értelmiségi az utóbbi másfél-két évszázadban az esetek túlnyomó többségében nem tekinti hasonszőrű értelmiségi partnernek azt, aki a papi rendnek a tagja, (vagy ha kivéte­lesen el is fogadja értelmiséginek, akkor épp attól tekint el, hogy illető nem mellékesen pap), s úgy véli, az értelmiségi és az egyházi diskurzus között sem átjárás, sem áthallás nem lehetséges vagy nem szokásos, az egyházi rend pedig arra hajlamos, hogy a világi értelmiségi társaság összes megnyilvánulását a fenyegető szekularizáció agressziójaként ér­telmezze, s inkább hallgatásba burkolózik, semhogy értelmezze mind­azt, amit a modern értelmiség akár generális világmagyarázatként, akár analitikus tudományként, akár csak társasági csevejként összehordott. Mikor Várszegi Asztrik azt írja le, hogy egyetemistaként is erős kisebb­rendűségi érzés uralkodott rajta, nagyon komoly és régi társadalmi je­lenségnek adja meg mai személyes vetületét, ugyanis feltehetően nem­csak a szocializmus brutális elnyomásának köszönhető, hogy ő és pap­társai még az egyetemen is (persze: a világi egyetemen!) „másodren­dűek" voltak: az értelmiség és a papság( egymással szembeni gyanakvó­ kenő hevülettel, de­ rendre ki szokta átkoz­ni őket. A könyv sikeréhez hozzájárulhatott, hogy a főpap és a „liberális szabadgondolkodó" né­ha olyasmin vitatkoznak, amiben egyetér­tenek. Hí 4. Gondolj talán a modern költészetre mint e kommunikációs forma kimódolására! Egyébiránt pedig ezt a hiányzó kommuniká­ciós formát, ha nem tévedek imának és gyó­násnak nevezik. Persze, ettől nem lesz könnyebb azoknak, akik lelkileg már nem képesek fölvenni ezek a formákat. Ez eset­ben azonban még mindig ott van a pszicho­analitikus orvos díványa. SZÁ 5: Csak félve teszem fel, mert nagyon go­romba a kérdés: biztos, hogy „érdemes ha­ladni"? Biztos, hogy minden tőlem idegen ideológiával érdemes párbeszédre lépni? A kérdés kétfelé is vág. Egyfelől tartalmilag: mondjuk a szélsőjobbal (hogy még gorom­bábbra karikírozzak) többek között azért sem vitatkozom, mert például a „zsidókér­désről" már minden el van mondva, nincs szükség újabb érvekre, elég (lenne) a régie­ket meghallani. Egy kicsit ilyennek gondo­lom a (katolikus) egyházzal is a helyzetet: évszázadok, sőt, most már évezredek alatt annyi mindent megmondtak neki, az egy­ház azonban mihelyt teheti - s most nálunk teheti —, fütyül mindenre. Másfelől taktikai­lag: nem eleve hazug vállalkozás egy Len­gyel rangú értelmiséginek szóba állni az egy­házzal, s ezáltal, hogy úgy mondjam, szalon­képessé legalizálni­­ azt a magyar katolikus egyházat, amelynél jelenleg csak a reformá­tus egyház viselkedik visszataszítóbban? Mondhatja erre bárki, hogy Lengyel nem az egyházzal, hanem Várszegi Asztrikkal be­szélgetett. Nos, az én kétkedésem épp ezzel kapcsolatos: elválasztható-e Várszegi Asztrik, a magánszemély - akit magam is ki­mondhatatlanul sokra, s e könyv után még többre tartok, s akivel persze hogy érdemes beszélgetni­­ Várszegi Asztrik főapáttal, aki a nyilvánosság számára beszélget? Be kell val­lanom hogy a könyv elolvasása előtt in­kább hajlottam a nemleges válaszra, Len­gyel kíméletlenül őszinte kérdései és Vársze­gi őszinte „beismerő vallomásai" azonban megingattak. BE 6: Nem egészen igazságtalan ilyenkor az em­ber. Laikus értelmiségiként azért vitatko­zom, hogy vitapartnerem segítségével köze­lebb kerüljek az igazsághoz. Pappal (és párt­politikussal) pedig azért nehéz szót érteni, mert ő már ismeri az igazságot. Amikor fi­gyelmesen meghallgat, nem az igazságra kíváncsi (amit már úgyis tud), hanem arra, hogy milyen szónoklattani fogásokkal fog megtaníta­ni rá (ez a kötelessége). Hí 7. Nem csoda, hiszen a modern értelmiség úgy jelent meg mint a papi-egyházi funkció „elbitorlója", mint szekularizált - az Istenhez fűző egyházi kötelékből kibújó - világi papság, amely új üdvösséget kínált, s mindjárt itt, e világon. Az „írástudó" - a csere - ilyen értelemben pap volt és pap maradt, még ha az ész-vallás vagy a tudomány-vallás papja is. Az orosz intelligencia például egyenesen világi szerzetes­rendként határozta meg magát a múlt század végén. Persze, itt sohasem az így-úgy piachoz kötődő szakmai értelmiségről van szó, hanem a­­ hitvallásszerűen, lelkiismereti vagy pártpolitikai kötelékkel - államhoz - nemzetállamhoz - kötődő ideológiatermelő literátor értelmi­ségről. Éppen a világi értelmiség e papi szerepe­­ meglehet, az utolsó papi szerep­­ foszlott szét a modernitás eróziójával Kelet- és Közép-Kelet-Európában is. A tegnapi­ mai „írástudók" egyszeriben egy csónakban találták magukat a tegnapelőttiekkel, ha ugyan nem a vízben (nekik ugyanis nem volt egyházuk, legfeljebb pártjaik, sajtójuk, nemzeti intézményeik, akadémiáik és szakmai szövetségeik és ezek állami támogatás nélkül - piaci kereslet és hívők híján - éppoly kevéssé, sőt, még kevésbé tarthatók fenn, mint az egyházak­. Akik tegnap gya­nakvó és kizáró jellegű viszonyban álltak egymással, azokat ma egyformán gyanakodva ítéli meg és zárja ki magából a működőképességet, hatékonyságot, gyakorlatiasságot, pénzt és fogyasztást mindenek fölé helyező társadalom. Legfeljebb arra számíthatnak, hogy járulékosan, mint történeti relikviákra, a történeti hagyomány szimbolikus megtestesítőire - PR-szempontból - lehet szüksége rájuk a mindenkori kor- 51 BESZÉLGETŐKÖNYVECSKE

Next