2000, 2001 (13.évfolyam) február
…a partikuláris és az egyetemes magyar…
======== 2000 Már csak egyetlen Magyar Zoltán-féle ezeréves „néphagyományt" említek. Sturovótól északra, megint csak Esztergom közelében van Bény (szlovákul Bina), ahol egészen kitűnő állapotban megmaradt, hatalmas méretű földvárerődítmények ismertek. Magyar azt a nézetet fogadja el, hogy itt, a Garam mentén (és nem Veszprém környékén, ahogy más történeti források mondják) zajlottak le István első csatái a pogány lázadó Koppány ellen. Erre utalnának a földsáncok, meg a Pogányhegy, Pogányvár, Pogányárok, Kopán (!) kútja, sőt talán (Szent) Istvánra utaló helynevek is. Még „helyi monda" is került innen. Egyszóval minden rendben valónak látszik, annál inkább, mivel a mai szlovák régészek csakugyan a 10-12. századokra datálják a földvárakat, ami ugyan korábbi is és későbbi is, mint Koppány lázadásának ideje, ám azt lehetővé teszi, hogy mind a pogány, mind a keresztény hadviselők Szent István korában is használhassák az akkor biztosan jó erődítményeket, és akár e siker következtében építettek rajtuk tovább is. Minden rendben lenne. Ám a történelem megint csak bonyolultabb, mint egyesek szeretnék. A bényi földvárak „interpretációja" is igen változatos történeti múltra tekint vissza. A múlt században a „nép" még a pogány törökökkel való hadakozás emlékének tartotta ezeket, így is értelmezték a „Pogány" helyneveket. Rómer Flóris 1876-ban barbár (azaz népvándorlás kori) erődítményt látott bennük. Hont vármegye monográfiája szerint Marcus Aurelius római császár emelte őket, amikor e tájon járt. A liberális magyar történész, Szalay László azt állította, hogy ezek Szent István korából valók. A sáncok világszerte népszerűsítését egyébként a Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in Wort und Bild nagyszabású kézikönyve kodifikálta. Azért az osztrák és nem a magyar sorozatcímet idézem, mivel a sáncokról nem a magyar kötetekben, hanem az egész monográfiát bemutató legelső, általános bevezető kötetben (1884) esik szó, mégpedig világtörténeti távlatban, és természetesen a magyarok meg Szent István említése nélkül. Ami pedig a helyi mondákat illeti, jól ismerjük annak az itt, Bényen élő helytörténésznek (Novák József Lajosnak) sokoldalú tevékenységét, aki több évtizedes munka után, 1913-ban közzétette a Néprajzi Értesítő hasábjain a falu néprajzi monográfiáját. Egyszóval a 19. század második felében szinte szakadatlanul foglalkoznak e falu földváraival, és persze, hogy a nép is megtudta, az urak keresnek valamit, és arra is gondoltak, vajon miért? Móra Ferenc, de már Tömörkény István élvezetes írásaik egész sorában mutatták be az ilyen ásatás körüli népi vélekedések bumfordiságait. Persze, anélkül, hogy minden így felbukkanó vélekedést az ásatok ezerévesnek mondtak volna! Ki ne emlékezne Móra múzeumi segítségére, amikor megkérdezik tőle, milyen idősek az ásató gödör szélére kirakott koponyák. „A nagyja ötezer, az apraja négyezer éves" - hangzik a verdikt. „De kár, hogy ez a kisebb olyan hamar meghalt, ez is élhetett volna még ezer évet, hiszen még minden foga megvan" - mondja egy helyre menyecske. Csak a helyreigazításra hiszik el, hogy nem annyi ideig éltek az egykoriak, csupán annyi ezer évvel korábban... Történeti-folklorisztikai dolgozatok olvasásakor nem egyszer jut eszembe ez az „apraja... ilyen, nagyja... olyan" jellegű datálás. Amikor a közelmúltban ilyen felfogásban foglalkoztam Szent István kori folklórunk kísérteteinek oszlatásával, Ujváry Zoltán debreceni folklorista professzor kollégám rövid hozzászólást tett közzé. Ebben nem is az a fontos, hogy igazat ad nekem, hajú, győzelmes gazdáját, úgy érezzük, hogy aki gyermekkorától kezdve mélyen a lelkébe szívja a magyar meséket s azok fenséges táltos alakjait, érett korában könnyebben fogja János Jelenéseinek magasztosságát megközelíteni. Nagy Emilné, Dr. Göllner Mária: A magyar ősvallás és a kereszténység a magyar népmese tükrében. Népszerű Tanulmányainak III. kötete, Budapest, Genius, 1944 RÁKÓCZI TURULMADARA Sokan úgy emlékeznek erre a történetre, mint egy mesére , de igaz volt. A bökényi határ és Tiszabecs alatt vívta Rákóczi egyik nagy csatáját Pálffyval. Véres csata lehetett, mert azon a napon sokan meghaltak. Senkinek nem volt őrangyala, csak Rákóczi Ferencnek, akinek a feje fölött ott keringett őrködve a turulmadár. Egyszer a labancok kiverték a kezéből a kardját. Nagyon veszélyes helyzetbe került. Ekkor az égből váratlanul lecsapott Rákóczi turulmadara. Karmaival kivájta az ellenfél szemét. A turulmadár szájában volt egy kard. Rákóczi kikapta a csőréből a kardot, és ezzel tudta csak visszaszorítani támadóit. A turulmadárnak emléket is állítottak a Tisza jobb partján. Dupka György gyűjtéséből Rákóczi virágai. Kárpátaljai történeti és helyi mondák.Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 1992 57 NEM VAGYUNK MINK (RABLÓK) SZENT ISTVÁN SZOLGÁI