2000, 2001 (13. évfolyam) szeptember
Bernahrd Schlink: Vékony jégen
joggyakorlatban, az egyházak erkölcsi szemléletének kiterjesztése a társadalmi élet minden területére vagy az iskolák és egyetemek felelősségének moralizáló túlhangsúlyozása nem lenne más, mint a múlt tanulságának félreértelmezése. Jól működő intézményekben az erkölcsiség magától értetődik. III. Vajon ennyi volna a „múlt feldolgozása"? Eltöprengeni azon, mire tanít a múlt a jéggel kapcsolatban, amelyen élünk? Minél tovább élünk abban a tudatban, hogy a múltat fel lehet és kell dolgozni, annál paradoxabb ez a gondolat. Feldolgozni egy anyagot szokás vagy egy problémát, ahogy egy feladatot oldunk meg: az ember szembekerül vele, foglalkozni kezd vele, feldolgozza és kész. Vége, megszűnt, el lehet felejteni. Az a gondolat, hogy a „múltfeldolgozás" lehetséges és szükségszerű dolog, nemcsak a múlttól való megszabadulás utáni vágyat tükrözi, hanem tulajdonképpen jogot is formál erre. Mint bármilyen feladat esetében, az ember itt is arra számít, hogy ha szorgalmasan dolgozik és feldolgozza, amit kell, akkor egyszer majd elkészül és nem kell tovább foglalkozni vele. Ha rendesen megemlékezik az emlékezendőkről, nem kell tovább foglalkoznia a múlttal. Aki emlékezik, azt szeretné, ha ezért felejtenie is szabad lenne. E paradoxon különösen szembetűnő, amikor nemzedékemnek „múltérzékeny" tagjai, akik a legkomolyabban veszik az emlékek megőrzését, azon kell, hogy megütközzenek, ha külföldön visszautasítással szembesülnek a múlt miatt, hiszen ha ők olyan érzékenyen és komolyan elkötelezetten vállalták a múlttal való szembenézést, hogyan merészelnek aöbbiek ilyen dühödten ragaszkodni hozzá. AzéSz nem tévút, hogy az ember arra vágyik, ne tartsa fogva a múlt traumája. De tévútra visz, ha azt gondoljuk, hogy a fájdalmas múltra való rátixálódás már magában rejtené a múlttól való megszabadulást is. A múlt, legyen akár kollektív, akár az egyéni múltról szó, nemcsak attól lehet traumatikus, ha nem szabad rá visszaemlékezni, hanem attól is, hogyha ez kötelezővé válik. A múltra való fixáltság ugyanaz, mint az elfojtás, csak a visszájáról. A trauma feloldásához az kell, hogy az ember egyszerre tudjon emlékezni és felejteni is, és képes legyen nyugodni hagyni a múltat oly módon, hogy benne emlékezés és felejtés egyenlő mértékben vegyül. Az áldozatokra és leszármazottaikra ugyanúgy érvényes ez, mint a tettesekre és azok leszármazottaira, és a traumák feldolgozása csak akkor sikerülhet teljes mértékben, ha mindkét oldalon megtörténik. De azt, hogy a másik oldalon is megtörténik és sikerülni fog, csak remélni lehet, elvárni nem. Arra nem lehet igényt tartani, hogy becsületes német módszerességgel majd a másik oldal is feldolgozza a történteket és nyugodni hagyja a múltat. Mindenkinek a saját személyes ügye, mit és hogyan őriz meg az emlékezetében vagy felejt el, mennyiben a múlt traumájától próbál megszabadulni olyankor, amikor az áldozatokat gyászolja, a tetteseket vádolja, vagy azok leszármazottaitól kárpótlást követel. Bármit tesz is - nincs jogunk fölháborodni vagy kifogásolni, hanem tiszteletben kell tartanunk, hogy a másik oldalnak nagyon nehéz örökség az a múlt, amelyet a mi oldalunk tett olyan fájdalmassá, ugyanakkor nem kell minden további nélkül elfogadni, amit a másik oldal tesz, felpanaszol vagy számon kér. Attól, hogy a másik oldal vádol, még nem biztos, hogy a vád igaz, attól, hogy számon kér valamit, nem kell rögtön fizetni. Talán nem is a jog, hanem a együttérzés, és nemcsak a másik oldal érzései, hanem egész világszemlélete iránt érzett tapintat indít arra, hogy akkor is fizessünk, ha nem tartozunk semmivel. Ez is helyénvaló dolog. De a múltunkhoz való személyes viszonyukhoz ennek semmi köze sincs. Ez csak azt mutatja, hogy a másik oldal számára még traumatikus a múlt, de ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a miénk számára ugyanilyen traumatikusnak kellene lennie. A traumák feldolgozása dialógusok által történik ugyan, de ez egyben kinek-kinek a saját ügye is, és az egyik oldalnak nem kell megvárnia, míg a másik oldal elkészül - éppen az egymásra való várakozás tarthat benne a trauma fogságában. A múltat nem lehet „feldolgozni". De lehet tudatosan együtt élni azokkal a kérdésekkel és érzésekkel, amelyeket a múlt ma, a jelenben kivált. Kérdésekkel és érzésekkel - igen, a múlt nemcsak kérdéseket ébreszt bennünk, hanem felkavar vagy elnémít, szomorúságot, szorongást vagy dühöt kelt, és arra indít, hogy kétségbe vonjuk az isteni vagy emberi igazságszolgáltatást, és hordozzuk annak a bűnnek a terhét, amellyel a múlt nemcsak azokat nyomasztja, akik egykor a tettesek voltak, hanem azokat is, akik akkor félrenéztek, tétlenül figyeltek, vagy később megtűrték a bűnösöket maguk között. Mindenesetre ahol a múlt nem ébreszt kérdéseket és emóciókat, ott teljesen fölösleges aprópénzre váltani és kiadni; aprópénzre váltva csak elveszti erkölcsi súlyát. Amin a következő generáció nem döbben meg, és amit nem érez át a Harmadik Birodalom és a holokauszt történetéből, azt más módon, a saját bőrén fogja megtapasztalni. Az biztos, hogy ők sokmin- 10 BERNHARD SCHLINK