2000, 2001 (13. évfolyam) október
Horváth Iván: A szimmetriakövetelés
A szimmetriakövetelés MEGJEGYZÉSEK, LAZA KAPCSOLATBAN GYURGYÁK JÁNOS A ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON CÍMŰ KÖNYVÉVEL HORVÁTH IVÁN T_J IL Xogyhogy „zsidókérdés"? És ráadásul „Magyarországon"? Gyurgyák könyvének címe azt sugallja, hogy valami probléma van, vagy legalábbis lehet a zsidókkal Magyarországon. Mindenkit megnyugtathatok: legföljebb az antiszemitákkal lehet probléma. Romakérdés sincs (az alkotmány sem engedné), de van (etnikumhoz nem kötődő) iskolázatlanság, munkanélküliség, bűnözés, és van bizony fajgyűlölet - ez mind probléma a javából. Egy alapkérdés pedig így hangzik: Magyarországon újabban akármire rá lehet kérdezni? A válasz: igen. Szellenteni is szabad. Antiszemita és anticigány nézeteket is meg lehet vitatni. Mindenki szabadon gondolkodhat, és kimondhatja azt, amit gondol. Gyűlöletre uszítani nem szabad, értekezni igen. Mostan értekezni fogunk. 1. Elavult alapfogalom: „asszimiláció" Gyurgyák János segítsége nélkül nem tudnám megmondani, ki a „zsidó" - az ő segítségével azonban meg tudom mondani. Zsidó az, aki e vastag könyv szerint az. Zsidó Hevesi Simon pesti vezető főrabbi, zsidó az istentagadó pártfőtitkár Rákosi Mátyás, zsidó a zsidóktól olykor szinte idegenkedő katolikus költő Radnóti Miklós. Zsidó az, akit a környezete - jelen esetben Gyurgyák - annak tart. Használjuk ebben a cikkben ezt a meghatározást. A könyv azt állítja, hogy a 19. századi nagy álom, a magyarországi zsidóság asszimilációja, sikertelennek bizonyult. Ez meglep. Nekem olybá tűnik, hogy akár zsidók vagyunk, akár nem, szabadok vagyunk, mint az amerikaiak. Asszimilálódunk ide vagy oda, ahová-amivé akarunk, a kockázat jelentéktelen. Amerikában egy fekete táncdalénekes férfi fehér nővé hasonul, és nem veszíti el a népszerűségét. Lovas István - hírek szerint - antiszemita újságíróról kiderül, hogy izé, hogy csak hasonult fajvédővé és mégsem veszíti el munkaadója bizalmát. Heller Ágnes bölcselő fölfedezi szegény Nemecsek Ernőben a zsidót - ezt is lehet. Mindent lehet, ami nem ütközik jogszabályba. Jogszabályba pedig ezen a téren szinte semmi sem ütközik. A magyar állampolgár tetszése szerint eltávolodhat a szellemi és jogi Magyarországtól, vagy közeledhet hozzá. Minden kockázat nélkül vallhatja magát zsidó vallásúnak, érezheti magát valaminő zsidó népelemhez tartozónak, ápolhatja nyelvi és művelődési hagyományait, sőt, ha cionistaként ki akar vándorolni Izraelbe, le is mondhat a magyar állampolgárságról. A zsidó származású, magyar nemzetiségű állampolgár magyarságának foka viszont ugyanúgy nem vizsgálható, ahogy a többi magyar állampolgáré sem. Ezt hívják szabadságnak. Hogy a zsidók nem váltak megkülönböztethetetlenekké, ez bizonyára igaz, ebben az értelemben az asszimiláció valóban sikertelen, de végül is miért kellett volna megkülönböztethetetlenekké válniuk? De hát kétségbe kell-e esnünk. Hát búsuljunk-e emiatt? - kérdem Petőfivel. Ha nem sikerült, hát nem sikerült. Szegény 19. századi asszimilánsok bajuszt növesztettek, csizmát viseltek, ittak, nótáztak - most már akkor ezzel felhagyhatnak. A 21. században miként is lehetne hasonulni, milyen mintaképhez? Az eszményi „magyar állampolgár" elvont jogi fogalom, amelyhez az ember sem testileg, sem lelkileg nem tud idomulni - vagy azok vagyunk, vagy nem. A legtöbben egyszerűen beleszületünk ebbe az állapotba, mint korábban a grófok a főrendiházi tagságba. Az asszimiláció megalázó szó, megalázó célkitűzés, amelyet ma, a teljes jogegyenlőség korában bízvást elfelejthetünk. A jogfosztottság idején persze érthető cél volt a polgárjoggal rendelkező személyekhez való hasonulás, ma azonban az egyenjogú magyar állampolgárok közösségéhez való hozzátartozásnak, a köztársasági Horváth Iván cikke eredetileg Margináliának készült, de mivel annak kereteit meghaladta, ezért a szerkesztőség külső szerzőket kért föl hozzászólásra. E hozzászólások a következő számunkban jelennek meg. 3 HORVÁTH IVÁN