2000, 2002 (14. évfolyam) január

Trencsényi Balázs: Megtalálni az angyalok hangját – és a részletekben lakozó ördögöket

Eötvösnél is), mégis a magyar politikai elit által hosszú ideig elfogadott programot kínáltak, melynek a kívánalmai ugyanakkor egyre távo­labb kerültek a társadalmi valóságtól. Gyurgyák szerint (aki társadalomtörténeti modelljét legna­gyobbrészt Jakov Katzra hivatkozva építi fel) en­nek a „megbicsaklásnak" több strukturális oka is volt: egyrészről az a puszta tény, hogy „tömeges asszimiláció a nacionalizmus korában lehetetlen­ség", másrészről pedig az, hogy a magyar történet egyfajta „geopolitikai zsákutcában" bontakozott ki. Gyurgyák szerint ennek a történetnek jószeri­vel csak két súlyosan torz elbeszélése létezett a magyar történeti tudatban: az antiszemita világ­magyarázat, illetve a szerző által neológ történet­szemléletnek nevezett narratíva (melynek főbb elemei a következők voltak: a zsidókérdés tagadá­sa, az ezeréves békés együttélés mítosza, a magyar liberális hagyomány zsidóemancipáló szerepének túlértelmezése, végül pedig az autochton magyar antiszemitizmus meglétének tagadása). Míg az előbbi tudományos értéke nyilvánvalóan kérdé­ses, az utóbbi — egyfajta magyar whig interpretation of history­­ lényegében meghatározta a magyaror­szági zsidóság történetét feldolgozó historiográfiai hagyományt. Gyurgyák egyik legfontosabb tö­rekvése éppen az volt, hogy leszámoljon e konst­rukcióval. Szerinte a neológ történetszemlélet olyan vízió, amelyhez az álom és a valóság fokoza­tos távolodása ellenére is ragaszkodtak az érintet­tek. A tragikum egyik fő forrása éppen e „vak­ság": a szereplők mit sem sejtő nyugalma, „privát" csatározásaik és a mögöttük settenkedő árnyak torokszorító kettőssége. A tragikum szele Gyurgyák körképében az an­tiszemita álláspont képviselőit is belengi. A po­kolba vezető út, ha nem is jószándékkal, de igaz­ságkereséssel van kikövezve: az asszimilációs pro­jekt hamisságát csak az antiszemiták mutatták ki, míg - különösen a két világháború között - a li­berális és konzervatív disszimilációs és integráci­ós kísérletek kiszorultak a magyar politikai kultú­ra fővonalából. Ebben az értelemben az antisze­mitizmus kitörése nem egyszerűen „baleset," eset­leg importideológiák aknamunkájának következ­ménye, ahogy Gyurgyák értelmezése szerint a neológ történetszemlélet a kérdést láttatni igye­kezett, hanem sokkal inkább egy hamis konstruk­ció hamis premisszákra épülő kritikája. Ebből fakad, hogy a könyv metahistorikus nar­ratívájába ágyazva az antiszemita szövegek legin­kább tragikomikusan hatnak: egyenként leg­többször naivak, de ott van előttük 1944, amikor majd éppen ezek az elvek válnak a tömeggyilkos­ság ideológiai keretévé. Gyurgyák ugyanakkor ér­vényesíteni próbálja azt a történetírói szempon­tot is, hogy nem szabad mindent csak a „végpont­ról" visszatekintve szemlélni, s igyekszik például az etnikai és fajbiológiai diskurzusok közötti kü­lönbséget jelezni, s megmutatni, hogy nem min­den szöveg volt szükségképpen antiszemita irá­nyú, amely az asszimilációs társadalom- és törté­netszemléletet górcső alá vette. A 1­6. tragikomikusságot támogatják az olyan stiláris elemek és jelzők is, amelyekben mintha az tükröződne, hogy Gyurgyák megpróbál valamiféle „hermeneutikai empátiát" kényszerí­teni magára (és az olvasóra), amikor számára ere­dendően nem rokonszenves gondolatokat olvas, melyekben mégis igyekszik valamifajta érvényes társadalmi tapasztalat reflexióját látni-láttatni (amennyiben szerzői „nem nélkülöztek" „egyfajta lényeglátó megérzést", sőt „jövőbe látást"). Ezt a szándékot jelzik az antiszemita szerzők bemutatá­sakor használt olyan felettébb udvarias fordula­tok, mint a „valóságot talán nem mindenben fedő", vagy a „még a a legjobb jóindulat [sic!] mellett sem." Az asszimiláció zsákutcája Gyurgyák szerint a magyar politikai kultúra eltorzulásának egyik leg­fontosabb oka, amennyiben hozzájárult a „két szembenálló Magyarország" víziójának intézmé­nyesüléséhez, és a valóságtól elrugaszkodó, ön­magukba zárkózó, s agresszivitásukat önvédelmi retorikával igazoló szekértáborok újratermelődé­séhez. Mindez átvezet bennünket Gyurgyák poli­tikai koncepciójához. Talán már az eddigiekből is látszik, hogy - bár értékítéletei vitathatók és vi­tatandók - igen alapos félreolvasás kell ahhoz, hogy a könyvnek valamiféle, a szerző tudatalatti­jában megbúvó antiszemita politikai irányzatos­ságot tulajdoníthassunk. Az értelmezése szerint a „zsidókérdés" révén (is) létrejött értelmiségi Kul­turkämpfen sem nem tartja természetes állapot­nak, sem nem merít belőle cselekvési programot: szándékai szerint nem a szellemi és ideológiai lö­vészárkokba be, hanem onnan kifelé igyekszik te­relgetni a magyar politizáló értelmiséget. Hangsúlyozom, mindez nem jelenti azt, hogy metapolitikai víziójával akár a legkisebb mérték- 10 Cs 2000

Next