2000, 2002 (14. évfolyam) január
Trencsényi Balázs: Megtalálni az angyalok hangját – és a részletekben lakozó ördögöket
Eötvösnél is), mégis a magyar politikai elit által hosszú ideig elfogadott programot kínáltak, melynek a kívánalmai ugyanakkor egyre távolabb kerültek a társadalmi valóságtól. Gyurgyák szerint (aki társadalomtörténeti modelljét legnagyobbrészt Jakov Katzra hivatkozva építi fel) ennek a „megbicsaklásnak" több strukturális oka is volt: egyrészről az a puszta tény, hogy „tömeges asszimiláció a nacionalizmus korában lehetetlenség", másrészről pedig az, hogy a magyar történet egyfajta „geopolitikai zsákutcában" bontakozott ki. Gyurgyák szerint ennek a történetnek jószerivel csak két súlyosan torz elbeszélése létezett a magyar történeti tudatban: az antiszemita világmagyarázat, illetve a szerző által neológ történetszemléletnek nevezett narratíva (melynek főbb elemei a következők voltak: a zsidókérdés tagadása, az ezeréves békés együttélés mítosza, a magyar liberális hagyomány zsidóemancipáló szerepének túlértelmezése, végül pedig az autochton magyar antiszemitizmus meglétének tagadása). Míg az előbbi tudományos értéke nyilvánvalóan kérdéses, az utóbbi — egyfajta magyar whig interpretation of history lényegében meghatározta a magyarországi zsidóság történetét feldolgozó historiográfiai hagyományt. Gyurgyák egyik legfontosabb törekvése éppen az volt, hogy leszámoljon e konstrukcióval. Szerinte a neológ történetszemlélet olyan vízió, amelyhez az álom és a valóság fokozatos távolodása ellenére is ragaszkodtak az érintettek. A tragikum egyik fő forrása éppen e „vakság": a szereplők mit sem sejtő nyugalma, „privát" csatározásaik és a mögöttük settenkedő árnyak torokszorító kettőssége. A tragikum szele Gyurgyák körképében az antiszemita álláspont képviselőit is belengi. A pokolba vezető út, ha nem is jószándékkal, de igazságkereséssel van kikövezve: az asszimilációs projekt hamisságát csak az antiszemiták mutatták ki, míg - különösen a két világháború között - a liberális és konzervatív disszimilációs és integrációs kísérletek kiszorultak a magyar politikai kultúra fővonalából. Ebben az értelemben az antiszemitizmus kitörése nem egyszerűen „baleset," esetleg importideológiák aknamunkájának következménye, ahogy Gyurgyák értelmezése szerint a neológ történetszemlélet a kérdést láttatni igyekezett, hanem sokkal inkább egy hamis konstrukció hamis premisszákra épülő kritikája. Ebből fakad, hogy a könyv metahistorikus narratívájába ágyazva az antiszemita szövegek leginkább tragikomikusan hatnak: egyenként legtöbbször naivak, de ott van előttük 1944, amikor majd éppen ezek az elvek válnak a tömeggyilkosság ideológiai keretévé. Gyurgyák ugyanakkor érvényesíteni próbálja azt a történetírói szempontot is, hogy nem szabad mindent csak a „végpontról" visszatekintve szemlélni, s igyekszik például az etnikai és fajbiológiai diskurzusok közötti különbséget jelezni, s megmutatni, hogy nem minden szöveg volt szükségképpen antiszemita irányú, amely az asszimilációs társadalom- és történetszemléletet górcső alá vette. A 16. tragikomikusságot támogatják az olyan stiláris elemek és jelzők is, amelyekben mintha az tükröződne, hogy Gyurgyák megpróbál valamiféle „hermeneutikai empátiát" kényszeríteni magára (és az olvasóra), amikor számára eredendően nem rokonszenves gondolatokat olvas, melyekben mégis igyekszik valamifajta érvényes társadalmi tapasztalat reflexióját látni-láttatni (amennyiben szerzői „nem nélkülöztek" „egyfajta lényeglátó megérzést", sőt „jövőbe látást"). Ezt a szándékot jelzik az antiszemita szerzők bemutatásakor használt olyan felettébb udvarias fordulatok, mint a „valóságot talán nem mindenben fedő", vagy a „még a a legjobb jóindulat [sic!] mellett sem." Az asszimiláció zsákutcája Gyurgyák szerint a magyar politikai kultúra eltorzulásának egyik legfontosabb oka, amennyiben hozzájárult a „két szembenálló Magyarország" víziójának intézményesüléséhez, és a valóságtól elrugaszkodó, önmagukba zárkózó, s agresszivitásukat önvédelmi retorikával igazoló szekértáborok újratermelődéséhez. Mindez átvezet bennünket Gyurgyák politikai koncepciójához. Talán már az eddigiekből is látszik, hogy - bár értékítéletei vitathatók és vitatandók - igen alapos félreolvasás kell ahhoz, hogy a könyvnek valamiféle, a szerző tudatalattijában megbúvó antiszemita politikai irányzatosságot tulajdoníthassunk. Az értelmezése szerint a „zsidókérdés" révén (is) létrejött értelmiségi Kulturkämpfen sem nem tartja természetes állapotnak, sem nem merít belőle cselekvési programot: szándékai szerint nem a szellemi és ideológiai lövészárkokba be, hanem onnan kifelé igyekszik terelgetni a magyar politizáló értelmiséget. Hangsúlyozom, mindez nem jelenti azt, hogy metapolitikai víziójával akár a legkisebb mérték- 10 Cs 2000