2000, 2002 (14. évfolyam) március
Lengyel László: Visszaszámlálás
talmi zsákmányon. Ha a jövő elkezdődött, akkor a legfontosabb, hogy kié is ez a jövő, kié az évtizedes berendezkedés fölötti uralom? A Fideszt nagyon konkrét osztozkodási problémák nyomasztották. Mekkora hatalma lesz a pártnak - a Kövér, Áder, Szájer, Deutsch, Várhegyi stb. belső pártnak, és a frakció, a vidék külső pártjának, klánjainak a kormánnyal - helyesebben Orbán Viktorral és udvarával - szemben? Pártkirály vagy királypárt? Milyen munka- és hatalommegosztásra hajlandó Orbán a párttal és vezetőivel? A párt lesz-e az érdekkijáró, klientúrarendszer főszereplője, vagy a párt mögötti, pártközeli vállalkozások - a Simicska-féle valóságos, és a Wertner-féle szimbolikus tőke -háló rendszere? Milyen szerepet töltenek be a miniszterek, a minisztériumok, s ennek megfelelően az egyes ágazatok érdekképviselői az elnök-miniszterelnöki kormányban? Milyen lesz a központi hatalom és a helyi hatalmak közti osztozás? Hogyan, milyen intézményeken keresztül jutnak föl a területi érdekek? Melyik Fidesz-város részesül a hosszú távú szavazóvásárlásból és melyik marad ki? Tartósan büntetlen marad-e a közbeszerzések figyelmen kívül hagyása, a jogszabályok megkerülése, az állam magánosítása, vagy lesznek új és más rendező elvek? Milyen az osztozási arány központ és helyi erők között, mennyire tart igényt a zsákmányból a központ, mennyi maradhat helyben? Mik a vezető funkcionáriusok árai, mennyibe kerül egy állami programban való részvétel, milyen az osztogatás-fosztogatás gyakorlati megvalósítása? Mindezek nemcsak a hatalom, hanem a társadalom szanálásának — mézesmadzag és furkósbot - kérdései is. A Fidesz a konszolidálás és reformok, a stratégiai kérdések megoldása helyett szanálásba fogott. Az intézményi konstrukciókat személyi konstrukcióval pótolta. Demokratikus és piaci körülmények között személyi konstrukcióval, személyes hatalommal nem lehet tartósan kormányozni. Vagy a demokráciát és a piacot kell a személyi konstrukcióhoz szabni, és tartósan korlátozni, vagy a demokrácia és a piac intézményes megoldásait kell fölépíteni. A megoldások évtizedre szólnak. Átváltani személyes hatalomról, személyi lojalitásról intézményi hatalomra és lojalitásra - ennek a tavasznak ez volt a tétje. Újabb roham „- Ilyenkor az ember az ellenségeinek is megbocsát. - Épp ellenkezőleg volt a válasz -, lerohanja őket." Stendhal: Henry Brulard élete Zárt és paternalisztikus társadalmak felnyílásakor rendszerint megjelenik az igény a személyes paternális politikai megoldásra. Az átmenet a patriarchális tekintélyelvűséggel nevelt zárt társadalomból, egy patriarchális tekintélyre alapozott nyílt társadalom felé tart. A második világháború után, a Hitler utáni NSZK-ban Adenauer, a Vichy utáni Franciaországban De Gaulle töltöttek be apai szerepet, s pótolták az intézmények kiépüléséig a stabilitást. „De Gaulle, akinek népe alapvetően szkeptikus volt, mert túl sok lelkesedését törték össze, s túl sok álma foszlott szét, a franciák mélyen gyökerező bizonytalanságát fennhéjázó, sőt erőszakos viselkedéssel kívánta kompenzálni" - írja Kissinger. De Gaulle személye egyben törésvonal is volt. Hívei és támadói álltak egymással szemben, elfogadása vagy elutasítás, szeretete vagy gyűlölete különböztette meg egymástól a politikai feleket. A kelet-európai rendszerváltások ugyanezen a szakaszon esnek át. A Tito, Kádár, Husak, Zsivkov puha vagy kemény paternalisztikus diktatúráiban felnőttek, a rendszerváltás felemásan kiépült demokráciáiban, a többpártok utálatában politikai atyát keresnek, aki képes a rendszer biztonságát és rendjét személyében biztosítani. A horvát Tudjman és a szlovák Meciar, a cseh Klaus és a bolgár II. Szimeon ilyen „atyák", önjáró hatalmi gépezetek, akik mögött mindenféle párt csak kellék a hatalom személyes gyakorlásához. Híveik nem intézményhez, eszméhez, hanem személyhez hűek, ellenfeleik nem intézményüket és eszméiket, de mindenekelőtt a személyükben megnyilvánuló politikát gyűlölik. Orbán Viktor a paternalisztikus és illiberális hatalomgyakorlás magyar képviselője. Nem a pártnak van vezetője, hanem a vezetőnek pártja. Nem a kormánynak van feje, hanem a kormányfőnek kormánya. Nem a szuverén nemzetnek van vezetője, hanem az uralkodó szuverénnek nemzete. Nem az eszmének van képviselője, hanem a képviselőnek eszméje. A ciklus kezdetén már komoly hatalom összpontosult Orbán Viktor kezében, de még osztoznia kellett. A ciklus végére minden hatalom, ki- 2000 Cl 7