2000, 2002 (14. évfolyam) március

Lengyel László: Visszaszámlálás

talmi zsákmányon. Ha a jövő elkezdődött, akkor a legfontosabb, hogy kié is ez a jövő, kié az évtize­des berendezkedés fölötti uralom? A Fideszt nagyon konkrét osztozkodási problé­mák nyomasztották. Mekkora hatalma lesz a pártnak - a Kövér, Áder, Szájer, Deutsch, Várhe­gyi stb. belső pártnak, és a frakció, a vidék külső pártjának, klánjainak­­ a kormánnyal - helye­sebben Orbán Viktorral és udvarával - szemben? Pártkirály vagy királypárt? Milyen munka- és ha­talommegosztásra hajlandó Orbán a párttal és ve­zetőivel? A párt lesz-e az érdekkijáró, klientúra­rendszer főszereplője, vagy a párt mögötti, párt­közeli vállalkozások - a Simicska-féle valóságos, és a Wertner-féle szimbolikus tőke -­háló rendsze­re? Milyen szerepet töltenek be a miniszterek, a minisztériumok, s ennek megfelelően az egyes ágazatok érdekképviselői az elnök-miniszterel­nöki kormányban? Milyen lesz a központi hata­lom és a helyi hatalmak közti osztozás? Hogyan, milyen intézményeken keresztül jutnak föl a te­rületi érdekek? Melyik Fidesz-város részesül a hosszú távú szavazóvásárlásból és melyik marad ki? T­­­artósan büntetlen marad-e a köz­beszerzések figyelmen kívül hagyása, a jogsza­bályok megkerülése, az állam magánosítása, vagy lesznek új és más rendező elvek? Milyen az oszto­zási arány központ és helyi erők között, mennyire tart igényt a zsákmányból a központ, mennyi ma­radhat helyben? Mik a vezető funkcionáriusok árai, mennyibe kerül egy állami programban való részvétel, milyen az osztogatás-fosztogatás gya­korlati megvalósítása? Mindezek nemcsak a hatalom, hanem a tár­sadalom szanálásának — mézesmadzag és furkós­bot - kérdései is. A Fidesz a konszolidálás és re­formok, a stratégiai kérdések megoldása helyett szanálásba fogott. Az intézményi konstrukciókat személyi konstrukcióval pótolta. Demokratikus és piaci körülmények között személyi konstrukci­óval, személyes hatalommal nem lehet tartósan kormányozni. Vagy a demokráciát és a piacot kell a személyi konstrukcióhoz szabni, és tartósan kor­látozni, vagy a demokrácia és a piac intézményes megoldásait kell fölépíteni. A megoldások évti­zedre szólnak. Átváltani személyes hatalomról, személyi lojalitásról intézményi hatalomra és lo­jalitásra - ennek a tavasznak ez volt a tétje. Újabb roham „- Ilyenkor az ember az ellenségeinek is megbocsát. - Épp ellenkezőleg­­ volt a válasz -, lerohanja őket." Stendhal: Henry Brulard élete Zárt és paternalisztikus társadalmak felnyílása­kor rendszerint megjelenik az igény a személyes paternális politikai megoldásra. Az átmenet a patriarchális tekintélyelvűséggel nevelt zárt tár­sadalomból, egy patriarchális tekintélyre alapo­zott nyílt társadalom felé tart. A második világ­háború után, a Hitler utáni NSZK-ban Ade­nauer, a Vichy utáni Franciaországban De Gaulle töltöttek be apai szerepet, s pótolták az intézmé­nyek kiépüléséig a stabilitást. „De Gaulle, akinek népe alapvetően szkeptikus volt, mert túl sok lel­kesedését törték össze, s túl sok álma foszlott szét, a franciák mélyen gyökerező bizonytalanságát fennhéjázó, sőt erőszakos viselkedéssel kívánta kompenzálni" - írja Kissinger. De Gaulle szemé­lye egyben törésvonal is volt. Hívei és támadói álltak egymással szemben, elfogadása vagy eluta­sítás, szeretete vagy gyűlölete különböztette meg egymástól a politikai feleket. A kelet-európai rendszerváltások ugyanezen a szakaszon esnek át. A Tito, Kádár, Husak, Zsiv­kov puha vagy kemény paternalisztikus diktatú­ráiban felnőttek, a rendszerváltás felemásan ki­épült demokráciáiban, a többpártok utálatában politikai atyát keresnek, aki képes a rendszer biz­tonságát és rendjét személyében biztosítani. A horvát Tudjman és a szlovák Meciar, a cseh Klaus és a bolgár II. Szimeon ilyen „atyák", önjáró ha­talmi gépezetek, akik mögött mindenféle párt csak kellék a hatalom személyes gyakorlásához. Híveik nem intézményhez, eszméhez, hanem sze­mélyhez hűek, ellenfeleik nem intézményüket és eszméiket, de mindenekelőtt a személyükben megnyilvánuló politikát gyűlölik. Orbán Viktor a paternalisztikus és illiberális hatalomgyakorlás magyar képviselője. Nem a pártnak van vezetője, hanem a vezetőnek pártja. Nem a kormánynak van feje, hanem a kormány­főnek kormánya. Nem a szuverén nemzetnek van vezetője, hanem az uralkodó szuverénnek nemze­te. Nem az eszmének van képviselője, hanem a képviselőnek eszméje. A ciklus kezdetén már komoly hatalom össz­pontosult Orbán Viktor kezében, de még osztoz­nia kellett. A ciklus végére minden hatalom, ki- 2000 Cl 7

Next