2000, 2002 (14. évfolyam) május
Lengyel László: A demokratikus hagyomány
magyar választók antidemokratikus, rossz ösztöneit. A választóval újra megszerettetik az egypárti, tekintélyelvű, paternalista politikai technikákat, majd a választókra, a tömegérzelmekre hivatkozva, korlátlanul alkalmazzák azokat. A hosszabb távú, stratégiai, az ország, a nemzet egészére vonatkozó értékrend elfogadtatása, az előrelátó dialógus helyett, a politikai elit leértékelte önmagát és a választókat a rövidtávú, taktikai, részérdekekben, illetve nemzeti mítoszokban kifejeződő politizálásban. A gazdaságilag többségében vesztes (vagy magát vesztesnek érző) társadalom csalódottsága és elkeseredettsége antidemokratikus - vezérkereső, kisebbségellenes, sérelmi - politikai érzelmeket szül, amelyeket az ugyancsak csalódott és kifáradt elit, saját antidemokratikus sérelmi politikáival viszonoz. A könnyebb megoldást választja: nem saját politikai és szellemi erőink könyörtelen és kényelmetlen bírálatához, hanem az ellentétes politikai erő leleplezéséhez folyamodik. Nem vesszük észre, mert nem akarjuk észrevenni, hogy az erőszak erőszakot, az antidemokratikus adjonisten, tekintélyelvű fogadjistent szül. Az idegenellenességet idegenellenességgel, az alpáriságot alpárisággal, a stílustalanságot stílustalansággal kívánjuk legyőzni. A mindennapi életben az együttműködés, a vélekedések ütköztetése és egyeztetése, a másgondolkodásúak, máshitűek civilizációs összecsiszolása helyébe a különbségtételt, az egy igazságot és egy hitet honosítjuk meg. A f a demokrácia válságának negyedik oka, hogy a politikai elit elfojtotta vagy a populista politikának kiszolgáltatta a társadalmi érzelmeket. A súlyos érzelmi válságon átmenő társadalmat a politikai és szellemi elit magára hagyta. A rendszerváltást az elit ésszerűsítő, civilizáló folyamatként fogta fel, s megijedt minden érzelmi megnyilvánulástól. A szeretet, a boldogság, az együttérzés, a barátság mind-mind veszélyesnek, vagy ridegen felhasználhatónak látszottak a rendszerváltás véghezvitele szempontjából. Az alullévők rideg magányként, szeretetlenségként, emberi kapcsolataik roncsolásaként élték át a „szabadságot". A bizalmi válság nem egyik vagy másik politikai erőt, hanem a politikát, sőt, az egész társadalmi elitet elérte. A populista szélsőjobb előbb érzékelte és kihasználta a rendszerváltás érzelmi sokkját, a munkahely, a barátok, a család elvesztésének, az ismert helyek ismeretlenné és idegenné válásának érzelmi feldolgozatlanságát - az önazonosság érzelmi válságát. Egyedül Göncz Árpád köztársasági elnök mert pozitív érzelmi politizálásba fogni, egyedül az ő politikai pályafutásának része a társadalommal szembeni együttérzés és szeretet. Kizárólag Göncz Árpád volt képes érzelmi gesztusokat tenni, az érzelmileg beteg társadalmat felnőttként és egyenrangúként kezelni. Ahogy a politikai erők állandóan kioktatták és fegyelmezték, megmosolyogták és lenézték a gönczi magatartást, úgy tettek mindentudó és mindenható fehérköpenyesként a rettegő, szeretetéhes, depressziós társadalommal is. A válság ötödik oka, hogy a politikai elit az európai demokráciák utánzása, és üres elutasítása között vergődik. Képtelennek bizonyult az önálló, demokratikus és európai, nemzeti alternatíva megfogalmazására. Az önállóságot vagy szolgai másolásként, vagy túlfeszített nemzetállami illúzióként fogtuk fel. A demokratikus rendszert hajlamosak vagyunk írott normákként, vagy kénnyel kiválasztott nemzetközi katyvaszként kezelni. Egyszerre tekintjük pozitív európai hagyományként az idegenellenes Európa-erődöt, a nemzeti kiszorítást, a másokkal szembeni védettséget, valamint az Európai Unióval szembeni nemzeti dühöket. Képtelennek bizonyultunk az európai és a nemzeti összeegyeztetésére. A dadogó, megkínzott nemzeti ordításokra és panaszokra fölénnyel legyintünk, az európai érvelést, gondolkodásmódot ismeretlen idegenként hallgatjuk. A politikai elitet kétféle méretérzékelési zavar jellemzi. Az egyik oldalon a nemzeti nagypolitika, a nemzeti vágyálom és kivételesség tudat, amely Magyarországnak és a magyar nemzetnek vezető szerepet tulajdonít a térségben, s véli, hogy az országot gyengéd szálak fűzik Európához. A másikon, a nemzeti kispolitika, a mi kisemberek, kismagyarok vagyunk, rajtunk nem múlik semmi politikája. Elhagyatottság-érzés, minden cselekvés korlátozott távlata, a provincializmus, belenyugvás, hogy a világ eseményei rajtunk kívül folynak - e politika sajátja. A f a demokrácia válságának hatodik oka, hogy a magyar politikai és szellemi elit nagyobb része megfeledkezett saját demokratikus hagyományairól. Miközben a történelem különböző kor- G Cl 2000