2000, 2004 (16. évfolyam) április
KÁLMÁN C. GYÖRGY: Megtartom
Kálmán C. György Megtartom Mifelénk, vidéken, a papírhulladék újrahasznosításának egyszerű formái terjedtek csak el. A tavaszi-nyári újságokat ősszel jó elásni, elég sok konyhai hulladékkal, trágyával és hullott gyümölccsel vegyítve remekül komposztálódik (ne firtassuk, a cellulózon kívül mi van benne), ilyenkor, a tavaszi munkák kezdetére éppen jól összeérik. Kilapátoljuk a veremből, talicskára halmozzuk, belekaparjuk, beleássuk a földbe, nem túl mélyen, a gyümölcsfák meg a szőlő meghálálja. Az őszről megmaradt maradék papírt meg az ember hátrébbdobálja a pincében, egyszer majd jó lesz valamire. Kell aztán papír a darázsfészkek kifüstöléséhez, az avarégetéshez, alágyújtásnak, kisebb ház körüli munkáknál, ha szurkot olvaszt az ember, befőttet csomagol, jól jön festéskor, rendesen szigetel. És ha végképp nagyon felgyűlik, a gyerekek összekötözhetik, elvihetik fagyipénzért a gyűjtőhelyre. Recenziót hulladékról írni nem szokásom, de a minap a pince legmélyéről jelentős adag újrahasznosítandó papír került elő, vagy tizenöt csomagnyi folyóirat; nehéz, mint a sár, ráment egy délelőttöm, hogy kihurcoljam az udvarra, ráadásul összekeményedett a nedvességtől, penésztől, egérszartól. Formátuma újságnak kicsi, folyóiratnak nagy, normális könyvespolcra nem fér, csak fektetve. Ennek is köszönheti, hogy eddig megmaradt a pincémben: napilapok közé nem lehet kötegelni, mert kiesik, folyóiratok mellé meg túl magas. Én úgy vagyok vele különben, hogy ami egyszer a pince mélyére kerül, annak annyi - őrsi napló, kagylógyűjtemény, telefonkönyv, hungarocell, szegélyléc nemigen szoktam cicózni ezekkel, lassan beletaposódnak a földbe, vagy végeznek velük az egerek, a komposztáló vermek, a lángok. Most is csak az a néhány esős nap ültetett le a verandára, amikor metszeni-gereblyézni-ásni nem lehetett, hogy akkor lássuk, mi is ez a nagy halom papír, hogyan szabaduljunk meg tőle. A 1 V borító 15 éven át fehér, hamar koszolódik, csöppet sem praktikus, meglátszik rajta a legkisebb pipahamu, kávéscsésze-nyom, zsírfolt. Egy darabig hónapról hónapra változik a címlapra nyomott figyelemfelkeltő mottók színe, aztán a mottók is eltűnnek, maradnak a monoton kék betűk, és csak a szerzőket sorolják föl. Azt hiszem, a borítókat mégiscsak megtartom. Ilyen vastag papír nehezebben ég, összegyűrni sem könnyű, és ki tudja, milyen lassan bomlana cafatokra a trágya között. Pedig mi tagadás, a borító maga az unalom — elegáns, nem mondom, de elegánsan unalmas, azokkal a keresetten különleges betűtípusokkal, a szellősségével. Na jó, nem mondom, hogy nem szép, mert azért elég szép. És annak idején a címlapra kitett félmondatokra, aranyköpésekre sem lehetett panasz, némelyikük máig emlékezetes. Rendszerint semmit nem árultak el arról, hogy miről is szól az írás, amelyből kiragadtattak — olykor mégis igen; volt, hogy rímeltek egymásra, máskor feleseltek, és volt, hogy semmi közük nem volt egymáshoz; néha önmagukban, kiragadottságukban voltak izgalmasak, és volt, hogy csakis a többi idézet mellett. Megesett, hogy az adott lapszám legfontosabb szerzőinek a neve szerepelt a címlapon, de az is, hogy a Noha Id. pl.: Szemetek meg elnek. 2000, 2 (1990), 12. sz. 60-61. 10 fl) 2000