2000, 2007 (19. évfolyam) június-július

LENGYEL LÁSZLÓ: Új Közép-Európa?

nincsenek intézményeket meghatározó, a függé­sekkel szemben önállóságot nyújtó érdekeltségei a régióban. Kelet-Közép-Európa államainak sem­milyen nemzeti érdeke nem fűződik a terrorizmus elleni háborúhoz és az iraki intervencióhoz, mert nem célpontjai a nemzetközi terrornak, és nin­csenek érdekeik a Közel-Keleten. A kormányok, a népeik előtt igen népszerűtlen iraki háborúban való részvételért csak kevés amerikai ellenszol­gáltatáshoz jutottak. Kiváltották az európai nagy­hatalmak, a „régi Európa" ellenszenvét, de nem kerültek előnyös, önálló stratégiai szerepbe. A NATO sohasem töltött be gazdasági integráló szerepet, és az iraki háború megmutatta, hogy az Egyesült Államok nem akarja, nem tudja a NA­TO-t politikai integrációra sem használni. Az országok egy része továbbment az ameri­kai-brit úton, önálló feladatokat, és ennek meg­felelő támogatást követelt a térségben (minde­nekelőtt Lengyelország), mások a „több Amerika nem jelent kevesebb Európát" jelszavával, az egyenlő közelség és távolság egyensúlyozó politi­kájával próbálkoztak (Magyarország és részben Csehország). Második nekirugaszkodás - a színes forradalmak Új helyzet alakult ki, amikor az első Bush-admi­nisztráció végstratégiájában arra a következtetés­re jutott, hogy a világ konfliktusövezeteiben szük­sége van az európai hatalmak és az Unió együtt­működésére. A második Bush-kormányzat nyitó stratégiájában, a korábbi katonai beavatkozások után és mellett, a kulcstérségek rendszerváltó de­mokratizálása, a demokratikus választások és a nemzetépítés világméretű hadjárata, és mindeb­ben az európaiak részvétele mellett döntött. Az­zal, hogy Amerika elősegítette és támogatta a „színes forradalmakat", a „második 1989-at" amerikai elősegítése és támogatása a Közel-Kele­ten, Kelet-Európában (az Európai Unió és Orosz­ország közötti térségben), a Kaukázusban és Kö­zép-Ázsiában újabb nemzeti, vallási mozgalom hulláma söpört végig e térségeken. Az amerikai neokonzervatív álom azon alapult, hogy a szabad választások rendszerváltásokat és működő de­mokráciákat fognak teremteni, s erre a békés vál­lalkozásra meg lehet nyerni az ENSZ, az EU és az európai hatalmak segtségét. A permanens forradalom, a rendszerváltó in­tervenció, a világméretű demokrácia előidézése korlátozott eredményekkel járt. A demokrácia, a piacosítás „gyorsítása" a nemzeti feltételek figye­lembe vétele nélkül tartós zavarokat szült. Aligha sikerülhet ott tartósan a rendszerváltás, ahol a térséget befolyása alatt tartó ellenséges verseny­társ nagyhatalom nem engedi ki az adott orszá­got, saját belső egyensúlyának, hatalma fenntar­tásának érdekében. Végül, ha hiányzik a nyugati piacgazdaságokhoz és demokráciákhoz való köz­vetlen integrálódás, a szimbiotikus befogadás, akkor mindig lesz alkalom és esély a visszafordu­lásra. Lengyelország, a balti államok és Románia igen aktívan támogatták az ukrán narancsos for­radalmat, és őszintén szerettek volna előidézni hasonlót Belaruszban és Moldovában. Ezekben az országokban a NATO-, majd az európai integrá­ciós csatlakozás fájdalmasan vetette fel, hogy mi fog történni keleti határaikon túl. Hogyan kezel­jék korábbi keleti „történelmi területeiket"­, il­letve az ott maradt nemzeti kisebbségeik ügyét? Tűrjék-e nyugodt lelkiismerettel, hogy immár könyörtelen európai határok válasszák el őket, hogy véglegessé váljék az elszakítottság? Ha Uk­rajna, Belarusz és Moldova tartósan orosz befo­lyás alatt maradnak, ha ezekben az országokban illiberális elnöki rendszerek és/vagy oligarchák uralkodnak, akkor soha nem jutnak Európába, soha nem egyesülhetnek nyugati nemzettársaik­kal. A revizionista eszme felszabadító álommá, Lengyelország és Románia képzeletbeli középha­talommá változtak. H­asonló nemzeti benső meghason­lás játszódott le Magyarországon, először 2002-ben a választásokon, majd 2004-ben a kettős ál­lampolgárságról szóló népszavazással, amikor a Romániához tartozó Erdély végleges „elvesztése", kimaradása vezetett összeütközéshez a „nagyma­gyar" jobboldal és az „idegen szívűnek" bélyegzett baloldal között. A „narancsos forradalom" az Eu­rópai Unió keleti határait tolta volna tovább Ke­let felé, visszaszorítva Putyin Oroszországát. Sőt, Moszkva előtt felidézte az ukrán mintájú orosz „rendszerváltás" rémét. De Európa nyugati része korántsem lelkesedett Európa keleti kiterjesztéséért. Még addigi kiter­jesztését sem emésztette meg. S mivel sem az Eu- 2000 C- 43

Next