2000, 2009 (21. évfolyam) május-június
MARGÓCSY ISTVÁN - LENGYEL LÁSZLÓ: Beszélgetés Várszegi Asztrikkal
kadjunk, akkor azt kell mondani, ez még rövidebb időszak. Tudnék egy rózsaszín vonalat megrajzolni, hogy mi minden sikerről, eredményről számolhat be a katolikus egyház Magyarországon, mert valóban nagyon sok szép dolgot lehet látni. Az egyház a struktúráját megújította, püspökségei szépek, rendezettek, katolikus iskolákat hozott létre, a szociális munkába bekapcsolódott, intézményeit kifejlesztette, reorganizálódtak, ezt már ilyen passzívan mondom, a szerzetesközösségek, sok nehézséggel, mert ez sem mehetett könynyen. Újra fölvettük, azt kell mondani: szabályosan és szabadon, a kapcsolatokat Rómával, az egyház központjával, tehát az egyház a maga struktúrájában, adminisztratív életében, és hozzátenném még azt is, hogy Budapest és a Vatikán nemzetközi vetületében is jogilag a keretek rendben vannak, s ezzel összhangban az állammal való kapcsolat keretei is rendezettek. Továbbmenve: kiépültek a nemzetközi kapcsolatok, Magyarországon nemzetközi egyházi konferenciákat rendeznek, a Magyar Tudományos Akadémia például befogadja a püspökkari körlevélnek a bemutatását, a környezetről szólóét, ami egy ökológiai, nagyon jól sikerült levél stb. Tehát számos felmutatható és valóban fontos eredményt tud az ember elmondani. De. És akkor itt jön a de. Fölmerül a kérdés: honnan fakad mégis az összmagyar társadalomban, s időnként vagy folyamatosan a keresztény felekezeteinkben is, bennünk is, vagy adott esetben személyesen magamban is, az a fajta elégedetlenség vagy szomorúság, ami, hát szép költői szó, hogy körülleng minket, vagy talán valóságosabb, hogy átjár mindegyikünket. Mert hát igazában véve marakszunk, békétlenek vagyunk. Az ember keresi ennek a humán eredőit, a gyökereit, hogy valami fontosat mégsem tettünk meg, ami nem abba az irányba volt szükséges, hogy a mindennapi kenyerünk meglegyen, vagy nagyobb falat kenyerünk legyen, hanem abba az irányba, ahol az ember békében éljen a lelkével; mert az embernek lelke is van, közérzete is van, s valahol a lelkünk békéje lenne aztán az igazi emberi kapcsolatoknak, a közösségi kapcsolatoknak, közösségek közösségekkel való normális kommunikációjának és egyfajta belső kreatív kibontakozásnak a forrása. Mert végső soron nem egy intézményből, hanem személyből és személyekből indulnak ki azok az impulzusok, amelyek valamit újjá tudnak teremteni, vagy újjá tudnak építeni. LENGYEL LÁSZLÓ: Melyik volt az a pillanat, amikor szerinted valami elromlott? VA: Keresem ennek a kapaszkodóit. Arra gondoltam most idejövet, hogy elmondom nektek egy régebbi erős olvasmányélményemet, talán emlékeztek rá - hiszen korban közel vagyunk egymáshoz. 1969-ben jelent meg Ignazio Silone kommunista újságíróból lett keresztény drámaírónak Egy jámbor keresztény kalandja című drámája a Nagyvilágban. A dráma a zsinati gondolatról, a hivatalnak és a karizmának, vagy a szerkezetnek és az inspirációnak a harcáról beszél, és természetesen, amíg fiatal az ember, mindig a karizma, az inspiráció és az intuíció mellett dönt. Én egy kicsit úgy érzem magamat ebben a mi megváltozott világunkban, mint annak idején e Celestin szerzetes, akiből pápa lett, hogy mindez egy jámbor keresztény kalandja. Rólam, püspökről és főapátról, többen nem hiszik el, hogy jámbor lennék, pedig mélyen hívő vagyok, és hogy mindaz, amibe belekerül az ember egy ilyen poszttal, egy ilyen intézményes feladattal, számomra vakmerő kaland. Mert menthetné az ember a maga bőrét, és sütögethetné a maga kis boldogsága pecsenyéjét, de hát az ember nem ezt teszi, hanem szóba áll emberekkel, beszélget, hogy mondjam gyanús személyekkel, eretnekekkel, ateistákkal, volt kommunistákkal, ne adj Isten tartótisztekkel stb., s azért mert valahol szeretné megérteni, értelmezni a világot, és hát bocsánat az idealizmusért, egy pillanatra mindig jobbá tenni ezt a világot, meg a környezetünket, mások és a maga számára is. MI: Nagyon érdekes kérdés. S hogy csinálja mindezt egyrészt egy jámbor keresztény, és hogy csinálja egy ilyen hatalmas intézmény, mint az egyház, milyenek mindennek a feszültségei?, hiszen ha említed Silonét, akkor megemlíthetjük, hogy azokban az időkben a baloldali gondolkodóknak is a legfontosabb kérdése is az volt, hogy az eszme és a mozgalom hogyan viszonyul az intézményhez, a megszilárdult és többé-kevésbé elidegenedett intézményhez; ennek az itthoni iskolapéldája Dérynek A kiközösítése volt (még emlékszem a könyvetekből, hogy beszéltetek is róla). Vagyis: hogyan viszonyul egymáshoz a jámbor keresztényi, azaz személyes aktus, és az intézményes működés? Mert ez az, ami az egyházon kívüli személyek számára állandóan rejtve marad, vagy legalábbis kérdéseket indukál. VA: Visszakanyarodva azt gondolom, hogy valahol itt kell keresnünk a gyökereket: a létező szó- 6 C^ 2000