2000, 2010 (22. évfolyam) június
BÁN ZSÓFIA: A turul és a díno
kölcsönzött vízió. Autentikus (pszichológiai terminussal) „saját élmények" híján, pótélményeket fognak keresni, s nyilván annál fognak vigasztalódni, aki először képes olyasmit nyújtani, ami sikeresen enyhíti hiányérzetüket - s ha más nincs, akkor akár droggal, alkohollal, agresszióval. Jól emlékszem a reménytelenül üres hetvenes évekre, gimnazistakoromra, amikor - persze csak titkon, és még magam előtt is szégyellve -arra gondoltam, hogy még a zsidók háború alatti meghurcoltatása is jobb volt ennél a szürke nihilnél, s tulajdonképpen azt sem bántam volna olyan nagyon, ha (az akkoriban fair, háborús regényekben olvasottak alapján) egy napon besétál az osztályba a Gestapo, felállítja a zsidókat a padokból és elvisznek minket - legalább történne valami, gondoltam, mi több, legalább egy történet, egy közös történet részese lehetnék (ezt már csak most, utólag mondom), s már-már irigyeltem családom tagjait, akiknek ilyesmiből bőven kijutott... El lehet képzelni az (akár tudattalan) elkeseredésnek azt a fokát, ami ilyesfajta, súlyosan zavaros gondolatokra sarkallt. Az előző nemzedéknél a háború után gondosan elvégzett emlékezettörlésnek, és az ebből következő tabusított témák egész sorának köszönhetően, nem volt mibe, hogy úgy mondjam, menü álkulturálisan megkapaszkodni. Mint egy porhanyós talajban megkapaszkodni képtelen fa, a levegőbe kiálló gyökereinkkel folyton táplálék után kutattunk. A hazai hetvenes évek azonban nem kínáltak semmiféle gyógyírt erre a beteges állapotra (még az Orion űrhajó legénységének kalandjai sem, élükön McLane kapitánnyal és az elszánt Tamara Jagelló hadnaggyal), s csak később, egyetemista koromban találtam olyan alternatív kulturális és politikai képződményeket, amelyek végre enyhítettek e katatón lelkiállapoton. Nyilvánvaló, hogy az amerikai, illetve keleteurópai '68 utáni nemzedékek szocializációját és szociológiáját vizsgálva egészen más történet bontakozik ki. Abban azonban megegyeznek, hogy meghatározó, közös emlékek-élmények híján (akiknek már a rendszerváltás sem jelentett efféle közösen megélt, katartikus fordulatot, mert nem nagyon volt mihez képest mérni a dolgot) pótlékokra van szükségük ahhoz, hogy valamiféle közös nyelvhez, közös kultúrához jussanak. A hiányzó, közös valóság, valamint a hiányzó, közös múlt helyett pótvalóságokat és pótemlékeket, pótmúltakat fogyasztanak, amelyek minél jobban hasonlítanak a valóságra és valóságos emlékekre, annál sikeresebbek — lásd például a retro-filmek kultuszát, melynek fogyasztásakor a legtöbb fiatal nem is tudja, minek a retróját fogyasztja, csak egyfajta, valóságos élmények vagy tudás, sőt tartalom nélküli, megidézett múltidőt érzékel, ami a hiány helyét hivatott pótolni. De említhenénk olyan filmeket is, mint a nemrég bemutatott, 3D-ben forgatott Avatar, vagy számtalan computerjátékot, amelyek az egyre fejlettebb filmes- és computertechnikák segítségével egyre jobban megközelítik a valóságot, mígnem egyszer majd feltehetően össze is érnek.Ott az elsősorban az amerikai szórakoztatóipar által elterjesztett globális, popkulturális nyelvet, azaz kommunikációs formát mára már mindenütt elsajátították, csak nem mindenhol értették meg a lényegét, a potenciálját, s éppen ezért csak szórakoztató iparként gondolnak rá és nem fontos kultúraformáló, kohéziós erőként. Ezenkívül, természetesen, nem mindenhol rendelkeznek olyan anyagi feltételekkel, amelyekkel hatásos produktumokat tudnának előállítani. Azonban talán még ennél is lényegesebb, hogy nincs mindenhol egy olyan egységes nemzeti identitás, amelyet a populáris kultúra a magas kultúrával együtt épített volna ki, mint ahogyan az Amerikában történt. Magyarországon - mely ország az utóbbi kategóriákba tartozik - a rendszerváltás talán legnagyobb mulasztása, hogy nem történt meg a közös múlttal való szembenézés, minek következményeként nem tudott kiépülni egy erős, egységes nemzeti és kulturális indentitás sem. Ennek egyik, nem elhanyagolható következményeként - valamint a tömegkultúrának az előző rendszer által való szétzüllesztése eredményeként - a populáris kultúra egységteremtő, kultúraformáló ereje, kulturális potenciálja sem tudott kibontakozni. Ehelyett, - a bulvársajtón és a kereskedelmi csatornákon kívül -az utóbbi időkben elsősorban az újonan hatalomra törő, s ezért mozgékony és agilis jobboldali, sőt ma már leginkább szélsőjobboldali politikai formációk szállták meg, látványos eredményekkel. Minek után, sokan még most is értetlenül és kétségbeesve állnak az előtt a jelenség előtt, hogy újabban egyre több egyetemista korú gyereket ragadnak magukkal populista és kirekesztő szólamaikkal, sőt, az utóbbi időkben már a szélsőjobb öldöklő praxisával is. 2000 C.